Tóth László: Madárfészek a magaslesen

Kintről három hangos dobbantás hallatszott. A vadászházban tartózkodók összenéztek: megjött az öreg.
Mindig hármat dobbant – mondta az idősebb ősz hajú vadász -, mintha jeladás lenne. Pedig csak a havat veri le a lábáról. Csak azt nem tudtam még megfigyelni, melyik lábával dobbant kétszer.
Kitárult az ajtó, és éles, hideg levegő tódult befelé; kifelé pedig erős tea és még erősebb szilvórium szag, sűrű dohányfüsttel keverve.
-Mit lőttél Géza bátyám? – kérdezte a fiatalabb vadász, aki most, első alkalommal volt kint karácsony napján.
-Én, ezen a napon? …Semmit – dörmögte az öreg -, hiszen ez a szeretet és a béke ünnepe. Így kellene bevenni az alkotmányba is – tette hozzá kis szünet után.
-De legalább láttál valamit? – firtatta az idősebb.
-Hogy láttam-e? Annyi vad került elém, mint máskor hónapok alatt sem. Mintha tudták volna, hogy ma csak megszokásból van a vállamon a puska. Először egy malacos kocát láttam a kovácspataki szórón. Úgy belemerültek a kukorica morzsolásába, hogy észre sem vették, amikor odaállítottam. Sokáig néztem, hogy falnak. A koca minidig felkapott egy cső kukoricát, és a bokrok közé futott vele. Ott a malacok kiszedték a szájából. De az élelmesebbje a szórón maradt, és ott csámcsogott, habzsolt. Volt elég kukorica, mégis előfordult, hogy összevesztek egy-egy szép nap cső birtoklásáért. Egyszer aztán a koca valahogyan észrevett. Nagyon fújt, és egy pillanat alatt eliramodtak a Pogányhegy oldalán. Feljebb a Kovácspatak mellett, a kőhídnál, négy süldőt láttam, amint turkáltak a kövek alatt. Biztosan a tavalyi makkot keresték, ami a meredek oldalon legurult. A Kupercét mellett pedig egy akkora kan ballagott lefelé, hogy akár szamárnak is beillett volna.
-Én bizony meglövöm, ha a helyedben vagyok – mondta az ősz hajú bajuszos vadász.
-Te igen, de én nem – válaszolt csendesen az öreg. – No, de meg is lett a jutalmam, mert amint a jelzett úton lejöttem a Vaskapurétre, hát egy nagy rudli szarvast pillantottam meg a köves út mellett. A szederindákat és a fűzfarügyeket csipegették. AZ egyik tehén – lent az úton – két lábra állt, hogy jobban elérje a kecskefűz ágait. Valósággal úgy mozgott, tipegett, mint egy balett táncosnő.
-Géza bácsi! Mondjon már valami j vadásztörténetet! – kérlelte a fiatalabb vadász felesége. – Ezek itt – mutatott a két férfira – már kifogytak a mesélésből. Már minden vadászkalandjukat ismerem; azt is ami igaz, és azt is, amit csak kitaláltak.
-Nem kell ide most vadásztörténet. Inkább valami szívet melengető esetet mondok el, csak előbb töltsetek egy csésze teát – válaszolt az öreg.
-Még áprilisban történt, szép teliholdas estén, hogy Gyuri barátommal felültünk a nyúzóvölgyi magaslesre. Alig helyezkedtünk el, amikor Gyurka meglepődve megszólalt: „Te itt egy madárfészek van”. Hát valóban, a sarokban – ahol a két ülsédeszka találkozik – egy formás kis madárfészek volt, öt apró tojással az alján. Figyeltünk mindenfelé, de a tojó akkor még sehol nem mutatkozott.
-Májusban, amikor ismét holdtölte lett, egyedül másztam fel ugyanarra a lesre. Félúton lehettem, amikor ijedt szárnycsapásokkal felrepült a tojó a fészekről. Lerakodtam hát, és a tenyeremmel melengetni kezdtem a tojásokat – mert akkor még igen hűvös éjszakák voltak. A tojó – egy szép hegyibillegető – kétségbeesve körözött a magasles körül, majd nagysokára, szinte egyhelyben lebegve, alaposan szemügyre vett. Én lassan elhúztam a kezem a fészekről, mira az anyamadár rászállt a les párkányára, majd leugrott az ülésdeszkára és gyorsan a fészekhez ment. Kicsit igazgatta, majd elhelyezkedett a tojásokon. Így ültünk aztán, békésen egymás mellett órákon át. Természetesen egész este nem mertem megmozdulni, nehogy elriasszam ezt a bátor kismaradat, amelybenilyen erősen ált az anyai ösztön, hogy az életét is kockára tette a tojásaiért.
A következő napokban az érkezésem ugyanúgy zajlott le. Csak annyi változás történt, hogy a tojó egyre rövidebb ideig volt távol. Végül már csak egy kört írt le, és gyorsan visszaült a fészkére. Nyugodtan tűrte azt is, hogy a jelenlétében helyezzem el a másik sarokba a puskát és a tarisznyát. Nem kellett már sokáig melengetnem a tojásokat. Azért annyi időm így is maradt, hogy a tenyeremmel – szertartásosan – befedjem a fészket. Ez a rövid érintés elég volt arra, hogy valami lüktetésfélét érezzek a tojásokban. Lehet persze, hogy tévedek, és csak az ujjaim végén lüktettek az erek. Mielőbb szerettem volna már látni a kismadarakat, amint kikelnek. Ez alkalommal erre nem került sor, mivel rövid szabadságom lejárt, és el kellett utaznom.
-Géza bátyám! Úgy tudom, már te is nyugdíjban vagy jó pár éve. Miféle szabadságról beszélsz hát? – kérdezte az ősz hajú.
-Éppen ez a baj – dörmögte az öreg -. Nekem már nincs szabadságom, mint a fiataloknak, akik heteket tudnak eltölteni a vadászterületen. Én csak úgy elcsipkedek néha 2-3 napot, mert sokkal szigorúbb vagyok magamhoz, mint a valamikori főnökeim, akik vénkoromra már több mint egy hónapot engedélyeztek. Igaz, ami igaz, 48 évet töltöttem el munkában…Mintha a mostaniakat nem munkában tölteném – tette hozzá csendesen, csak úgy magának.
-Néhány hét múlva ismét kiutaztam a területre. Már a vadászházban érdeklődtem a vadőrünktől, hogy kikeltek-e a kis hegyibillegetők a hármas lesen?
-Mind kikeltek – válaszolta Ádám. – Már szépen tollasodnak. Rövidesen kirepülnek.
-Azonnal oda siettem, hogy mielőbb lássam őket. Az első pillanatban nagyon megijedtem, mert a kismadarak teljesen életteleneknek látszottak, belapulva a fészek aljába.
Érintésemre, ha lehet még beljebb húzódtak, én pedig elégedetten állapítottam meg, hogy melegek a kis madártestek. Kihúztam egy szalmaszálat a fészekből, és finoman megpiszkáltam az egyik fióka sárga csőrét. Abban a pillanatban egy nagyra tátott madárszáj meredt éhesen a magasba. Lementem hát, és addig kutattam a fűben, amíg egy szöcskét leltem. Kihúzott lábaival, kettétépett testével a kismadarakat megetettem. Másnap már eleséggel megrakodva mentem oda. A madárkák bizalommal elvették, a gyufásdobozból előhúzott finom csemegét, legyeket, lepkéket, szöcskéket…Ezek szerint alkonyat után is hajlandók enni, ha kapnak. A tojó egyik este sem jelentkezett, féltem is egy kicsit, hogy nem hagyta-e el a fiókákat. Persze attól, hogy esténként megetettem, bizonyára éhen pusztultak volna a szülői gondoskodás nélkül. Legközelebb fényképezőgépet is vittem, hogy megörökítsem a fészekben ülő vagy repülni tanuló kismadarakat. Sajnos elkéstem. A fészek üres volt. Csak az ülésdeszkán és a feljáratnál virító fehér pettyek tanúskodtak arról, hogy véget ért a repülő tanfolyam, a közösen költött és táplált fészekalja szárnyra kapott.
Csend lett a házban. Csak a két férfi keze matatott az asztalon a pálinkás poharak után. A vadász feleség pedig gyanúsa fénylő szemekkel lépett közelebb – majd hirtelen két oldalról cuppanós csókokat nyomott a meglepett öreg ráncoktól barázdált, borostás arcára.