Gelencsér László: Májusi találkozó

Május van. A Nap végleges győzelmének hónapja. A Tél erejét megtörték éltető, simogató sugarai, a világ megtelik élettel. Zöld ruhája már elkészült, ékszerei a virágok, ragyogva hirdetik a szépség, az élet, a vidámság újjáéledését. erdők mélyén, nádasok sűrűjében, mezők felett madárdal szól, a megújhodás legszebben megkoponált szimfóniája. Az a bonyolult, s mégis oly egyszerű egész, amelyet az ember természetnek nevez, óriási bölcsővé változik.
Az erdősáv szélén bodzabokor aljában, tavalyi vadkendertől, idei füvektől takart kis mélyedésben lapul a fácántyúk. Tollai kissé fölborzolja, lázas szemében nyugtalanság, mozdulatlansága mégis maga a türelem és a kitartás.
A felkelő Nap aranysugarai kellemes meleget árasztanak. A fácántyúk máskor már előbújt volna rejtekéből, hogy testét megmozgassa, porban megfürdesse, és eleséget keressen, most azonban még nem indul. Kincseket őriz felborzolt tollai alatt, talán saját léténél is fontosabb kincseket, tizenkét zöldesszürke, hegyes végű tojást. Melegre van szükségük, vigyázni kell rájuk. Már több mint hússzor kelt fel a Nap, amióta fészkébe rejtette az utolsót is. Hidegtől, esőtől lázas teste melegével, rablók ellen mozdulatlanságával, tollazatának rejtő színeivel védi őket. Érzi, hamarosan történnie kell valaminek, kitartása meg kell hogy hozza gyümölcsét, megtörténik a csoda, a zöldes tojásokból előbújik az új élet. Csak még egy kis türelem, talán már holnap.
A Nap egyre melegebben süt, a fácántyúk is egyre éhesebb, és ösztöneinek mélyén tudja, érzi, most már nem fázhatnak meg a tojásai. Így hát lassan megmozdul, körülnéz, és végtelenül óvatosan leszáll fészkéről a föléje boruló növényzet labirintusában rövid útra kel, hogy egy keveset csipegessen május dúsan terített asztaláról.
Hamarosan azonban nyugtalankodni kezd. Félti fészkét és a benne lapuló tojásokat, így hát sietve visszatér. Mindig aggodalom ül szívében, ha egyszerű fészkét rövid időre el kell hagynia, retteg, hogy észrevették. Már többször előfordult, hogy ellenség került a közelébe, de sohasem tudta megtalálni. Egyszer a Vörös Gyilkos alig röppenésnyire ment el mellette a harmatos lucernában, hosszú lompos farkát magasra emelve, de nem vette észre. A fácán tyúkot cseppet sem nyugtatta meg az a tudat, hogy neki és éhes kölykeiről kell gondoskodnia, valószínűleg ilyen meg sem fordult a fejében.
Máskor a Tarka Tojásrabló, közvetlenül a fölötte lévő nyárfa csúcsán csengetett, azonban az ő éles szeme sem tudott rátalálni jól elrejtett fészkére. De a fácántyúk emlékezett. Az elmúlt tavasszal kétszer kellett költenie, mert tojásait összetörte és megette a Szürketollú Haramia. Nem felejtette el azt sem, miként pusztult el a testvére, mert a lucernába rakta fészkét, aztán jött a Nagy Dübörgő fogai leharapdálták a lucernát, és ne kímélték őt sem, akivel együtt kelt ki a tojásból.
Most azonban nem történt baj, így hát csőrével óvatosan megforgatja tojásait, és vigyázva rájuk ül, lázasan, ősi türelemmel.
Így telik el még egy nap, és virrad meg az újabb. Ekkor mintha halk csipogást hallana. Nyugtalansága egyre erősödik, de ki kell tartani, ez van ösztöneibe belevésve. És valóban, hamarosan újabb csipogást hall, most már erősebben, majd kopogtatást is észlel. A fácánok új nemzedéke kér kibocsátást a szabad életbe, mely tele van ugyan veszéllyel, küzdelemmel, gyakran bukással végződik, de azért gyönyörű.
Egyre gyakoribb lesz a kopogtatás és csipogás. Türelmetlen a kicsi. Pár perc múlva az egyik tojáson apró lyuk keletkezik, pirinyó csőröcske jelenik meg benne, szorgalmasan dolgozik, kopácsol tovább. Néha megpihen, majd ismét folytatja, végül leválok a mészburok tompa vége, és kibújik egy nedves ki tollcsomó. Fáradtan, ügyetlen mozdulatokkal anyja tollai közé kúszik, és ernyedten pihen, szárítkozik. A fácántyúk óvatosan, anyai ösztöntől átitatva, gyengéden segíti. Fáradt, lázas szemében boldogság csillog.
A nap folyamán még nyolc tojásból bújt ki apró kis csibe. Három tojás néma maradt, de hát az az élet rendje. A fácántyúk elégedett.
-Szép, igazán szép. Kilenc gyerek, ez valóban nagyon szép – gondolja talán, és eszébe jut, mennyi baj is van ennyi aprósággal.
Hamarosan mind megszáradnak, kipihenik magukat, és elindulhatnak élelem után nézni.
-Koty, koty, gyertek, gyertek! – hívja őket anyujuk, és a kilenc pici, csíkos fejű pihecsomó fürgén elindult, mintha kimtudja mióta futkároznának a fűszálak között. Csintalankodnak, megcibálnak mindent. Igazi gyerekek!
-Igen, igen, a mi rokonságunkban ez már csak így van, ilyen jól fejlettek a gyerekek már az első órákban – ilyet szokott mondani a fácántyúk az érdeklődő szomszédoknak, a Fekete Füttyösnek, a Széphangú Csattogónak, meg a többieknek. Látszik rajta mennyire büszke csemetéire.
Közben azonban nem feledkezik meg az óvatosságról, kutatva néz mindenfelé. Sok a veszély, nagy a felelősség, fajának fennmaradásáról kell gondoskodnia. Először a lucernába vezeti a piciket, terített asztal ez számukra. Boldogan mutogatja nekik az apró bogarakat, csigákat, a fácán csibék legkedvesebb csemegéit.
A megtelt begyű apróságokat kivezeti az útra. Tulajdonképpen nem is út az, a mezőre menő gépek taposták. A fácántyúk jól ismeri ezt a helyet. Nagyon kellemes itt. Igaz, néha erre jár a Nagy Kétlábú, de ilyenkor nem szokta bántani őket, a Barna Zuhanó elől pedig az út menti sűrű bozót nyúlt védelmet. Azért csak óvatosan, mindig csak óvatosan!
És valóban, az úton látja közeledni a Nagy Kétlábút. Ha most tél volna, azonnal befutna az út menti gazba, de tavasz van, ilyenkor más a helyzet. Furcsa szerzet a Nagy Kétlábú, ahány annyiféle. Ezt a Zöldet a fácánok jól ismerik. Találkozott vele télen is, de erre nem szívesen emlékszik. Akkor hosszú botjával halált szórt, nagyokat kiáltott, mint mikor az ég dörög. Igaz, mikor vastag hótakaró borította a földet, és az erdő, mező állatai éheztek, ízletes aranysárga kukoricaszemeket hozott nekik, Dübörgőivel utat készített számukra, mégis láttára félelem költözött a fácánok szívébe. Mostanában ritkán lehet hallani botjának mennydörgését, és ha megszólal is, mindig egy-egy ellenséggel lesz kevesebb. De azért jó lesz vigyázni. „Ha közelebb jön, befutok a gyerekekkel a sűrűbe” – határozza el magát a fácántyúk, és még jobban figyel. Nyaka megnyúlik, tollai lesimulnak, csibéit halk kotyogással közelebb hívja, környezetének egyetlen rezdülése sem kerüli el éberségét.
A Zöld azonban megáll, nem jön közelebb. Tudja, ha most még egyet lépne, eltűnnének szeme elől az idei első fácáncsibék. Az ijedt tyúkocska csak annyit lát, hogy rövid időre mozdulatlanná merevedik, majd csillogó valamit emel a szeméhez, egy ideig azon keresztül nézi őket, aztán újra a mellére engedi. Arcán öröm és elégedettség, szemében szinte a fácántyúkéhoz hasonló csillogás fénylik.
„Szép, igazán szép. Kilenc csibe, ez valóban nagyon szép” – dörmögi magában, és mosolyog. Még álldogál egy darabig, a téli vadászatokra, a nagy havazásra gondol, mikor naponta hordta az etetőkbe az eleséget, majd lassan megfordul és elindul az úton visszafelé.