Szalay István: Malomkerék

Karácsony hetére lassan-lassan elfogyott az őrölni való. A malom csak nappal kotyogott, éjszaka el lehetett fújni a petróleumlámpát. Az egyik délután Suselka úr odaszólt Toncsinak:
-Gyere inas, járjuk végig a patak árkot!
A két árok között békesen csobogott a kis patak. A nagyobbacska kövek útját állták a víznek, de a habok körülnyaldosták az akadályt, és haladtak tovább. Itt-ott parányi zúgó keletkezett, máshol meg olyan tiszta volt a víz, hogy a mederben csillogott a homok. Ahol kanyarodott a patak, ott sodrása volt a víznek, alámosta a földet és a fák gyökerei beleértek a mederbe.
Toncsi, meg a gazdája maguk előtt túrták a havat, és az árok szélén egész csapás maradt utánuk. A víz fölé hajló fűzfaágakon pirókok ugráltak, és az erdőszéli nagy fán harkály kopogott.
-Láttál-e már közelről zöld harkályt?
-Egyszer már fogtam is – dicsekedett Toncsi, és húzott madzagon, amelyik összefogta a derekán gazdája kimustrált, de még mindig meleg télikabátját.
-Ez akár a tied is lehet! Elviszed majd agyusztáltatni a szabóhoz, aztán kitart addig, amíg a béredből újra nem telik.
Toncsit elbűvölte a téli világ. Különösen, amikor az erdőbe fordult a patak, és a fák zúzmarás gallyai, – mintha inni akarnának – a víz fölé hajoltak. A víz itt párolgott, a kanyarban pedig két tőkés réce röppent a magasba.
-Vadkacsák, Suselka úr! – mutatott Toncsi a tovaszálló madarak felé.
Megálltak. Az öreg a dóznijából cigarettát csavart, aztán hirtelen a legényhez fordult:
-Rágyújtasz-e?
Toncsi megdöbbent, mert hirtelen nem tudta, hogy hová tegye a dolgot.
-Persze rágyújtanál, ha csavarni tudnál! – nevetett inkább csak magának az öreg. – Miféle molnár az, aki nem dohányzik? Elvégre te is molnár leszel valamikor, emberszámban dolgozol, pézedbe nem kerül, mert hoznak dohányt az őrlősök, csak szívni győzze az ember…
Toncsit forróság járta át. Szerette volna most mindjárt megölelni ezt a vén bajuszos embert.
-Tudod-e, hogy miért nem fagy be itt a patak, és hogy miért van itt vadkacsa?
Mivel Toncsi erősen köhögött, a gazdája válaszolt helyette:
-Ez természetes meleg víz, forrása is meleg. Azért szállnak meg rajta télen az alföldről jött vadkacsák.
Egyik helyen nagy, zöldmohás terméskő zárta el a patak útját, nem messze onnan nagyot csobbant a víz, és egy állat ugrott a patakba.
-Mi volt az, Suselka úr?
-Vidra! Ritka jószág errefelé, de ha szerezni tudnál egyet-kettőt, nem lenne jövőre gondod télikabátra.
-Honnan tudja, hogy vidra volt?
-Onnan, hogy ismerem, lőttem is már vidrát, aztán nézd csak a követ a vízen. Ott a vidra piszka! Jegyezd meg, hogy a vidra mindig a kőre piszkít, noha életének jó részét a vízben tölti. Hideg, holdvilágos éjszakákon lehet leginkább elkapni, ezért, ha nem lesz őrlés, a puskámmal kiülhetsz a vidralesre….
Toncsi egyetlen óra alatt ennyi boldogságra nem számított. Még hogy vidrales! És máris elhatározta, hogy amint lehet vidrát lő, és akkor majd elmegy a híre a faluban. Megtudja az anyja, a testvérei, a cimborák, meg aztán Katica is, hogy Suselka úr rá meri bízni az inasára a vadászpuskáját, és hogy a molnár inas vidrát lőtt…
Tovább is mentek volna, de hallották, hogy a nyomukban van valami. A hatalmas bernáthegyi kutya villant elő a bokrok közül…
-Gyerünk haza, Toncsi, mert az asszony utánunk küldte a kutyát.
Karácsonyra Toncsi hazaállított! Az anyja ölelte, csókolta, a kicsit is körülsimogatták:
-Mit hoztál Toncsi?
Toncsi válasz helyett az ajtó bejáratánál lévő zsák lisztért lépett vissza.
-Valódi grízesnullás édesanyám! Magam őröltem. Suselka úr küldte magának! Nekem meg füzet dohányt adott…
Toncsi gyorsan rájött, hogy meggondolatlanul szaladt ki a szó a száján, de mire magyarázkodni kezdett volna, az anyja a szavába csapott:
-Csak nem dohányzol te gyerek?
Toncsi elkomolyodott és kihúzta magát.
-Dohányzok édesanyám! Suselka úr azt mondta, hogy ha egy inas nem dohányzik, azt tejfeles szájúnak tartják, aztán ne nézzen engem már gyereknek! Úgy gondolom, hogy aki egy pesti zsák búzával görnyedés nélkül felszalad a kőpadra, az már kinőtt a gyerekkorból…
Az anyja eltűnődött, és szemmel láthatóan megvigasztalódva ballagott be a házba legény fia után.
-Jancsi, Jóska, Ilus, gyertek csak! Ez a tiétek. És a zsebkendő sarkából fényes pengő gurult ki az asztalra. AZ anyja összecsapta a kezét, a gyerekek meg örömükben Toncsi lisztes kabátját simogatták.
-Ezt Suselkáné adta. Azt mondta, hogy ez karácsonyi ajándék a terstvéreimnek…Kalácsnak való van, karácsonyfát hozok az erdőből, ebből meg édesanyám vegyen, amit akar.
Délután Toncsi neki is indult az erdőnek Jancsival, a nagyobbik öccsével. Először rongyot kötött a gyerek csizmája talpára, maga pedig kisbaltát nyomott a kabátja alá, és zsákot csavart a kezébe.
Az éjszaka friss hó esett, és amikor elindultak is szállingózott. A Barátborsa felé vették az irányt, ahol szép fiatal fenyves volt. A szűzfehér havon egyetlen nyom sem látszott, az őszi kerékvágásokat is mind belepte a hó.
-Mindenütt utánam lépj Jancsi, aztán húzd a lábad, hogy a rongy eltüntesse nyomunkat.
Amikor maguk mögött hagyták a falut, még a varjak is elmaradtak, és egyszerre rájuk szakadt a téli csendesség. A hó csak itt-ott szállingózott és egy-egy nagyobb pehely, – mintha kedvtelésből tenné – libbent a szemük előtt. A galagonyabokrok olyanok voltak, mintha liszttel hintette volna be őket valaki, de a csipkében ott pirosodott a megpuhult gyümölcs.
-Együnk csipkét!
Toncsi először ügyet sem vetett a beszédre, de később mégis meggondolta:
-Csipkét enni jöttünk, vagy karácsonyfáért?
A gyerek nem szólt többet, csak a szuszogását hallotta Toncsi, meg a zizegést, ahogyan a rongyba csavart csizma túrta maga előtt a havat. Egy gazos mélyedésből nyúl ugrott fel, és fenekét dobálva az erdő felé tartott.
-Azt mondta Suselka úr, hogy ideadja a puskáját.
-Nyulat lőni?
-Az eszed tokját! Vidrát lövök majd a patakban…
-Vidrahúst eszünk?
-Hülyéket beszélsz! A vidra a patakban él a malom körül, és nagyon drága a bundája…
A gyerek nem látott még vidrát, csak az iskolában hallott felőle, így nem is érdekelte különösebben a dolog.
Az erdő szélén megálltak és helyet kapartak maguknak egy öreg revés tuskón.
-Rágyujtok – mondta Toncsi és előkotorta a zsebéből a gazdájától kapott rozsdás dóznit, meg a gyufát.
-Gyufád is van?
-Miért ne lenne? A szűzdohányt az őrlősöktől kapjuk. Suselka úr azt mondta, hogy annyit tartsak meg belőle, amennyit akarok…
Egyszerre kellemes, langyos melegség járta körül a tuskót, és a gyufa villanására felröppent a bokrok alól egy szarka, és telecsörögte az erdőt.
-Ezeknek be nem foghatod a száját! – morogta Toncsi és körülnézett, mert innen már nem volt messze a fenyves.
-Azért madár, hogy kiabáljon! – nyelvelt a gyerek, de Toncsi rászólt:
-Neked meg azért van a fejed, hogy rajta tartsad a sapkát? Ha gondolkoznál, tudhatnád, hogy a szarka csak ott csörög, ahogy jár valaki. Ha pedig karácsony előtt a fenyves körül a szarkák csörögnek, akkor csakis emberek járhatnak ott, akik karácsonyfát akarnak lopni.
-Mi most karácsonyfát lopunk?
-Nem! Csak segítünk a Jézuskának – súgta Toncsi és tekintete átfogta az erdőt.
-Adj már egy szippantást! – húzódott a gyerek a bátyja felé.
-Nesze itt van, – és a nagyujját dugta az öccse szájába.
-Hülye vagy! – köpött Jancsi és mérgesen rugdosta a havat.
-Ráérsz még! A dohányt nem elég szívni, meg is kell keresni az árát. Ha majd dolgozol és nem akarod,hogy tejfelesszájúnak nézzenek, akkor rágyújthatsz…
Tovább indultak. A fenyves közelében meghúzódtak egy fa mögött és Toncsi előhúzta a kabátja alól a baltát.
-Te itt várj, amíg nem jövök, vagy amíg nem ugatok, mint a róka. Ha rókaugatást hallasz, akkor azonnal indulj a nyomon!
Már menni akart, amikor Jancsi visszahúzta:
-Toncsi! Hogy ugat a róka? Én még sohasem hallottam….
-Szerencsétlen! Lassan már kijárod az iskolát és még nem hallottál rókaugatást? Akkor majd fával jelzek, és olyan lesz, mint a harkálykopogás.
Csodálatosan szép volt a fenyves. Az egy-két méteres fenyők ágain úgy ültek a hópihék, mint a vattacsomók. Itt-ott jégkristályok csillogtak a gallyakon és a fehér hóabrosz alatt elfelejtett régi vadcsapások húzódtak.
Toncsi kinézett magának egy fenyőt.
-Ez jó lesz! Szép, formás is, a zsákba is belefér. Az éles balta két-három csapásra földre fektette a kis fenyőt, és Toncsi nyaka egyszerre teleszaladt friss porhóval, de aztán megrázta magát, és az előbbi nyomon visszafelé indult.
-Szép Jézuskánk lesz – gondolta, de gondolatait hirtelen Jancsi kiáltása szakította félbe:
-Toncsiii! Vigyáá…
Toncsi az elfojtott hangból érezte, hogy valaki hirtelen torkon kapta a gyereket, vagy tenyerével befogta a száját, azért eldobta a fenyőt és az erdő széléhez futott.
Az erdész állt ott puskával.
-Gyere csak, te tolvaj! – kiáltott Toncsira, és közben tenyerével erősen fogta a gyerek száját.
-Itt vagyok! Hanem a gyereknek békét hagyjon!
Amikor a gyerek száját elengedte, az fuldokolva jajgatott, amíg Toncsi rá nem kiáltott:
-Csend! Szavad ne halljam!
Az erdőőr látta, hogy nem kíván menekülni a tolvaj, ezért, ceruzát, noteszt vett elő.
-Mi a neved?
-Ne tegezzen! Nem vagyok én taknyos gyerek!
-Milyen célból jött ide?
-Karácsonyfát lopni.
-Miért lopni?
-Mert nincs pénzem, hogy vegyek és azt gondoltam, hogy ennyivel nem lesz szegényebb az erdő.
-Hol dolgozik?
-Molnárinas vagyok Suselka úrnál!
-Iparos ember és lop? –tolakodott elő a gúnyos megjegyzés az erdész szájából. Mit szól majd ehhez Suselka úr?
Toncsinak jól is, meg rosszul is estek a szavak. Annak örült, hogy iparos embernek titulálták, de arra mindeddig ő sem gondolt, hogy ha kitudódik a dolog, akkor mit szól majd mindehhez Suselka úr?
Közben havazni kezdett és az erdész, mintha a papírt féltené, zsebébe tette a noteszt.
-Szóval maga molnár?
Toncsi bólintott.
-Nagy ott a vidrajárás maguk felé, aztán ha mondjuk SUselka úr megengedné – közbenjárására -, kiülnék egy-két éjszakára.
Toncsi megértette, hogy a karácsonyfa ügy ezzel el is intéződött, ezért hetykén odaszólt a gyereknek:
-Eredj a nyomon, és hozd elő a fenyőt, azt ne higgye az erdész úr, hogy kivágtuk a fél erdőt…
Az erdész széttúrta a csizmája alatt a havat és topogva csapkodta a bokáját:
-Húsz pengő egy vidrabőr!
Toncsi vállat rándított:
-Szóvátehetem éppen Suselka úrnál…
Az erdész vállára dobta a puskát, majd előhúzott egy pálinkás üveget a zsebéből:
-Igyon öcsém! Erre a régen kivágott fenyőre meg ne legyen többet gondja…
Karácsony után aztán beköszöntött az igazi tél. Toncsi nem győzte a tuskót hordani a tűzre, mivel Suselkáné fázós volt, és folyton meg akarta verni az Isten hidege. Őrölni való is csak elvétve akadt, inkább a falusiak daráltattak, de közülük is csak azok, akik nem vágták le karácsonyra a disznót.
Toncsi a parányi malomablakon keresztül gyakran leste a kanyargó utat, a zúzmarás fákat, a tollaikat borzoló fekete varjakat, a nagy fakereket, amelynek oldalán, mint hárfahúrok lógtak a csillogó jégcsapok. A víz szinte füstölgött és a vadkacsák néhanapján egészen a malomkerékig merészkedtek.
-Nem lesz ez a molnárság rossz mesterség – hányta-vetette magában a gondolatokat, és a fagyos téli dermedtség bámulatában titokban tervezgetni kezdte a saját jövőjét:
-Egyszer – ha sok pénzem lesz – talán meg is vehetem majd Suselkáéktól ezt a malmot, aztán Katicával összeházasodnánk…
Suselka úr kiabálása szakította félbe a gondolatait. Az öreg pipázva jött ki az ajtón.
-Iszol-e forralt bort legény?
Toncsi nagyot nézett, mert ilyesmivel őt még sohasem kínálta senki. A konyhában körülülték az asztalt. Suselkáné is derűsnek látszott, de azért Toncsi még egy böhönc tuskót dugott a tűzre.
-Ez a fiú, még a gondolataidat is kitalálja – nevetett furcsán Suselka úr az asszony felé, és akkor Toncsi észrevette, hogy Suselka úr túl van már egy-két bögrén.
Hirtelen eszébe villant valami! Arra gondolt, hogy miután ilyen jó a hangulata Suselka úrnak, megemlíti neki a vidra lest, noha nem akart mindjárt ajtóstól a házba rontani ezért óvatosan kezdte:
-Cudar hideg januárunk van, Suselka úr!
-Hát aztán mi bajod vele? A molnár nem ázik, mert feje fölött a malom, nem fázik, mert – ha esze van – tüzel, a víz meg magától forgatja a kereket. Ezért is mondtam én neked, hogy itt jó felé fordítottad a szekered rúdját, és ha megbecsülöd magad….Itt elcsuklott Suselka úr hangja, ezért az asszony gyorsan eltette előle a forralt boros bögrét.
Toncsi gondolta, hogy miután elgyengült, és biztosan lepihen, ezért legjobb ha most mindjárt a tárgyra tér:
-Suselka úr azt mondta egyszer, hogy ilyenkor járnak a vidrák…
-A vidrák! Azokat mondod? – kapta fel az öreg a fejét.
-Húsz pengő egy vidraprém! Most kevés a munka, ezért – ha már megígérte -, úgy gondoltam elkérném azt a puskát…
Suselka úr tűnődött egy darabig, aztán odaszólt az asszonynak:
-Akaszd le a szögről! Patront is adj melléje öt darabot.
Toncsi csodálattal vette kezébe az öreg kakasost, és megilletődve nyitotta széjjel.
-Bántál-e már puskával?
-Nekem még csak bodzafából volt puskám.
Délre harangoztak, amikor Suselka úr minden csínját-bínját elmagyarázta a puskának és kellően kioktatta Toncsit a vidravadászat felől.
-A vidra leginkább hideg, csikorgós, holdvilágos éjszakákon mozog. Nappal is előfordul, de olyankor csak egy-egy pillanatra villan ki a vízből. Takarásba légy, ez nagyon fontos! Zsákot csavarj a lábadra, a derekadra a kabátod alá, nehogy fázni kezdj, mert mocorgásoddal elijeszted a vidrát. Szénát rakj az üleped alá, hogy meg ne fagyj, és várj türelemmel. Ha megvillan, ne lőj azonnal, jön az kijjebb is! Kiül a vízpartra, vagy egy nagyobb kőre. Piszkít, nyaldossa magát, szóval időt tölt. Akkor aztán pontosan célozz, és ha meglőtted ugorj utána, mert könnyen hűlt helyét leled….
Toncsi alig várta az estét. Délután még kitett magának egy szalmával tömött nyúlbőrt és célba lőtt.
-Minden szem sörét benne van – lekendezett Suselka úr, de mielőtt elköszönt Toncsitól, még megjegyezte:
-Azt mondta, húsz pengő egy vidrabőr?
A legényke bólintott.
-Akkor majd felezünk, mert hiszen minek is lenne neked a vidra puska nélkül?
Toncsi még világoson kinézte magának a bokrot, amelynek tövében később elkészítette a leshelyet, és idejekorán kiült.
A telihold olyan mosolygós képpel vigyorgott, mintha éppen őt akarta volna kikacagni, a patak békésen folydogált és a belőle kiálló nagy, jéggel borított köveken meg-megcsillant a fény. A vízre hajló bokrok, iszalagok, mogyorók, égercserjék ágai alázattal hajtották meg zúzmarás fejüket a tél előtt, és a távolból hallani lehetett a malomkerék mellett lezúduló víz zuhogását.
Az első két óra esemény nélkül telt el. Kilenc óra tájban egy macskajött végig a patak szélén, aztán meggondolta magát és visszafordult. Az erdőben néha reccsent egy-egy ág, vagy a hidegtől meghasadt egy-egy fa, kemény csípős fuvallat jött a hegyek felől és az ágakon lógó jégcsapok, – mint apró karácsonyfadíszek – összecsilingeltek. Toncsi behunyta szemét egy pillanatra és az anyjára gondolt, aki egyszer – amikor ő tífuszban volt és gyógyulni kezdett – mesélt neki a csodálatos tündérországról.
-Igen! Ilyen lehet a mesebeli tündérország – gondolta Toncsi, és gyorsan kinyitotta a szemét, mert váratlanul erősebben csobbant a víz.
-A vidra! Talán már itt jár valahol a vidra, de aztán nem hallatszott többet a csobbanás, és csak a dermedt téli éjszaka terült el a tájon.
A víz még később is loccsant néhányszor, de a vidra nem jött, Toncsi fázni kezdett, de legfőképpen az orra meg a fülei tűrték rosszul a hideget.
-A vidra öreg éjszaka mozog! – jutottak eszébe Suselka úr szavai, aztán elhatározta, hogy marad még egy fél órácskát.
Tizenegy óra felé tisztán hallotta, hogy valami nesz van a bokrok között, valami suhanás félét észlelt, aztán megint csend lett.
-Biztosan csak a fagyos füle sistereg, – nyugtatta magát, de később tisztán hallotta, hogy a patakparti gallyakról potyog a zúzmara.
-Vidra!
eleinte elhessegette magától a gondolatot, mert megint eszébe jutott Suselka úr oktatása:
-Akkor róka! – gondolta, de abban a pillanatban a vad már ki is dugta fejét a bokorból.
Nagyot dörrent a puska, Toncsi hanyatt vágódott a szénában, majd felugrott, és átlépett a vízen.
-Róka hát! Egy hatalmas róka – mutatta magának a gyönyörű zsákmányt és a szinte nappali fehér ragyogásban elindult élete első elejtett vadjával a malom felé.
Reggel Suselka úr rázására ébredt.
-Kelj fel legény! Láttam a szép, nagy kan rókát és már meg is nyúztam…
Időbe tartott, amíg Toncsi feleszmélt az álomvilágából.
-Mit szól a rókához Suselka úr?
-Ha vidra nincs, róka is jó – válaszolta Suselka úr, de hangjából hiányzott a tegnapi öröm, lelkesedés. Inkább bánatos volt és szomorú. Toncsi megérezte, hogy valami nincs rendjén, azért szótlanul szedelőzködni kezdett. Arra gondolt, hogy talán az erdész járt itt, és elárulta a karácsonyfa lopást, és más apróságot is hányt, vetett magában, majd úgy határozott, hogy nem kérdez semmit.
Reggelinél aztán Suselka úr előhozakodott:
-Az este itt járt a nagyobbik öcséd! Anyád levelet írt. Azt írja beteg, kórházba megy, és hogy haza kell menned. Végleg!
Toncsi kiejtette a kezéből a falat kenyeret, hosszan, szomorúan nézett maga elé és többé egy falat sem ment le a torkán.
-Szóval nem leszel molnár, Suselka úr?
Suselka úr, meg a felesége szomorúak voltak.
-Én nem tehetek róla fiam! Egy inas béréből bizony nem lehet eltartani egy ekkora családot.
Toncsi később felment a kőpadra és kinézett a malomablakon, leste a szürkésen fehér országutat, a nagy behemót jegenyéket, a fekete varjakat, nézte a kereket, amelyet monoton egyhangúsággal forgatott körbe-körbe a víz…