Dózsa Ildikó: Medve, kutya, karácsony

Hajnalban hatalmas puffanásra riadtam. King-Kong is vészesen üvöltött. Félálmomban átbotorkáltam a másik szobába. Felgyújtottam a villanyt. Meglepő kép tárult elém: a barnamedve kifeszített bőre levált a falról, és rázuhant a mélyen alvó Milvára.
Milva a keresztanyám, King-Kong pedig a neurotikus ír szettere.
A kutya ijedtében az ágya alá bújt, és a csendélet vastag porfelhőbe burkolózott. Közben szerte a lakásban felébredtek a délafrikai vízipintyek. Izgalmukban nekiálltak az idegölő csikorgásnak, ami olyan, mintha valaki ócska fregolit huzigálna, és amit jobb madaraknál csicsergésnek neveznek.
Az esemény karácsonyra virradóra történt, amikor anyámékat Leningrádba csábította az IBUSZ-hirdetés, így szokásukhoz híven engem a keresztanyámnál helyeztek letétbe. Leráncigáltam az ágyról a barnamedvét, és változatlanul bíztam abban, hogy békés ünnepeink lesznek.
Milva a támadástól kábultan először vizet kért, aztán cigarettát, végül csokoládét. A sztaniol zizegésére King-Kong előjött az ágy alól, nagy ívben megkerülte a medvét, és látszott rajta, hogy az ő lelkiállapotának is jót tenne az édesség. Nem volt időm törődni vele: Milváról törölgettem a port, aki félig hunyt szemmel, szeretetteljesen simogatta a medvét. Elvégre több mint egy emberöltővel ezelőtt együtt származtak át Erdélyből, ahol Milva apja ezredes volt. Főleg mély orgánumot lehetett tőle örökölni, valamint néhány puskát és egy rakás agancsot.
A történtek idején Milva már túl járt a hatvanon, de tornatanárnő lévén, ez nem látszott meg az alakján, csak a ráncos arcán és legfeljebb a hangján, amely a sok cigarettától már olyan volt, mint egy basszistáé. Az állatok és a virágok azt csináltak vele, amit akartak, a volt férjei, a tanítványai és jómagam kevésbé.
A szobanövények szétágaztak az ablak előtt, és elvették a kilátást, a vízipintyek vattából és King-Kong szőnyegről összegyűjtött vörös szőrgubancaiból fantáziadús fészkeket raktak a csillárra, a virágindákra, a könyvespolcra.
Milva szerette volna, ha megfelelő körülmények között, mondjuk, vadászat idején a King-Kong név legalábbis minimális vérengzésre ihleti ebét, de a kutyában nyoma sem volt a vadászösztönnek. Valószínűleg akkor szokott le róla, amikor kiskorában Milva kedvéért abba kellett hagynia a pintyek üldözését. Az elfojtás nyilvánulhatott aztán meg nála neurózisban, mert később King-Kong csak hisztérikusan tudott félni, szeretni és örülni.
A vadászatot illetően mindenesetre egyetértettem vele. Azt se tudtam felfogni, hogyan lőhet le állatot az a Milva, aki sérült verebeket pátyolgat, vagy hagyja magát terrorizálni a kutyájától és a pintyeitől. Mikor ezzel előhozakodtam, Milva leintett, mondván, ilyesmit egy városi liba nem érthet meg. Hiszen még a nemerét sem ismerem, a Csiki hegyekből fújó hideg, viharos szelet, amely elől igencsak ajánlatos jó biztonságos épületben meghúzódni.
Milva egyre tűnődőbb arckifejezéssel fújta a füstöt, és borzolta a medve szőrét. Gondoltam, remekül megvannak együtt, akár vissza is mehetnék az ágyamba. Vissza is mentem.
-Készülj, Rézi! – mondta Milva váratlanul -, amint világos lesz, indulunk a Mátrába.
Kijelentése olyannyira a meglepetés erejével hatott, hogy teljesen kiment a szememből az álom. Erről nem volt szó. Milva imádott lustálkodni, közben nassolni, bagózni, német krimiket olvasni, plusz esti tévé mellett römizni. Lehetőleg mindent egyszerre. Természetes, hogy én is erre rendezkedtem be, amikor az utolsó tanítási nap délutánján felhurcolkodtam hozzá a Szabadság-hegyre. A szatyromban sem volt egyéb pongyolán és hálóingen kívül.
-Mit csinálunk a Mátrában? – kérdeztem megtörten.
-Túrzáni fogunk – jelentette ki Milva.
-Mondtam már, hogy mióta nem találkoztunk, botrányosan nagy feneked lett?
-Sokat ülök – védekeztem. – Az érettségire való készülést nem lehet elég korán kezdeni. Akarod, hogy a bordásfalon elvégezzek néhány gyakorlatot?
-Majd legközelebb. Esetleg a húsvéti szünetben, ha anyádék Prágába mennek. Most gyaloglásra van szükséged – mondta Milva sajnálkozva, én pedig jobb alakom érdekében tettre készen kiugrottam az ágyból.
A fürdőszobában megeresztette a vizet, aztán visszajött, és kedzte felcsavarni a barnamedvét. A szoba megtelt a bánatommal és Milva meglepően friss készülődésével. King-Kong érzékelte a hangulatváltozásokat, de nem tudta, melyikünkhöz alkalmazkodjék. A sarokba vonult, és áthidaló megoldásként depresszióba süppedt.
Én a kádban próbáltam húzni az időt, hátha Milva meggondolja magát. Egy normális embernek ilyesmihez elég kinéznie az ablakon, persze ha kilát rajta a növényeitől. A rádió így is rádobott egy lapáttal, és közölte, hogy Budapesten havas eső esik, a hőmérséklet mínusz egy fok, a külterületeken köd, a városban szmog van.
Milva kiment a kocsihoz, és se a locspocs nem vette el a kedvét az indulástól, se az, hogy a motor nem ugrott be. Elvégre azért vagyok itt, hogy megtoljam az autót. Később, amíg a fürdőszobában énekelt, igyekeztem a magam részére hordhatóvá tenni több számmal nagyobb bakancsát, és találni néhány holmit a hosszú sínadrágjai, lötyögő pulóverei között. Bármennyire erőlködtem, nem lettem sikkesebb. De legalább King-Kong kilábalt a depresszióból. Először a dühös csapkodásomra figyelt fel, majd a gesztenyés pulykára.
Milva isteni szakácsnő volt, és miközben a karácsonyra feltöltött frizsider tartalmát pakoltam át dobozokba, nylonzacskókba, az izgalmas szagok rádöbbentették a kutyát, hogy mégis szép az élet. Azon morfondíroztam, hol fogunk aludni? Reméltem, megszállhatunk Milva gyöngyösi barátnőjénél. Abba viszont nem tudtam beletörődni, hogy háromnapos maratoni alvástól fosztott meg a sors, helyesebben egy barnamedve. Igaz, még nem fedeztem fel komolyabb összefüggést utunk és az öntevékeny fali dísz között.
Milva olyan elegáns sportladyként hagyta el a lakást, amilyen alulöltözötten és boldogtalanul én.
-Húzd ki magad! – vezényelt Milva. – Fel a fejet, ki a mellett. A köd felszakadt, lélegezz mélyeket. Orron be, szájon ki. Légy szíves a teljes légzést. Mindent beraktál a kocsiba? Hol a kutya?
King-Kong komoran üldögélt a vezetőülés mellett. Megsértődött, amiért a pulykát és a pudingot a csomagtartóba zártam előle. Nekem még vissza kellett mennem egy puskáért, a karácsonyfáért és a felcsavart medvéért, mivel a kényes vadászszerencse miatt Milva nem tehetett ilyesmit. Kiürítvén a házat, a mérgelődés olyan erőt adott, hogy ha akkor rajtam múlik, egyből a Mátráig taszítom a Trabantot. De Milva gondosan lefékezte a kocsit a sarkon, s a motort túráztatva megvárt.
King-Kong jól elterpeszkedve elöl üdült, én hátul nyomorogtam a porszagú medve, a szúrós fenyő, a habszifon, ásványvizesüvegek és hálózsákok mellett. Ronda, szürke reggel volt. Ahogy áthajtottunk a városon, lehunytam a szemem, ne is lássam a fenyőággal díszített kirakatokat, az ideiglenes utcai halárusnál sorba álló asszonyokat. Feltételeztem, mindegyikük boldog, ettől még szerencsétlenebb lettem. Elképzeltem, hogy anyámék Leningrádban élik világukat. Haragudtam, amiért nem hathatósabban beszéltek rá, hogy elkísérjem őket. Elvégre azért a szüleim. Milva bezzeg ellentmondást nem tűrően intézkedik a sorsom felől, akár egy isten. Utólag meggyőződésemmé vált, hogy anyámnak csupán egyetlen szóval kellett volna többet mondania, és repülök velük. Elfelejtettem, hogy ez ügyben két hétig rágták a fülemet. Milva King-Konggal beszélgetett. Sikerült jobb kedvre derítenie csokoládéval. Én tüntetően nem kértem semmit.
-Valami bajod van? – szólt hátra Milva.
Végre észrevette.
-Estére vártam egy nagyon fontos telefont.
-Aha. Persze nem anyádéktól. – Mélyen hallgattam.
-Ráérek – vigasztalt Milva. – Ti még fiatalok vagytok.
Kitértem:
-Mi ez a karácsonyfa?
-Meglepetés.
-És hol akarsz vadászni?
-Tulajdonképpen sehol.
-Hát a medve?
-Ajándék. Hogy hívják a fiút?
-Balázsnak.
-Érdekes, mostanában majdnem mindenkit így hívnak.
Milva leütötte a labdát, elég vacakul. Én nem kezdtem újabb adogatásba. Az eddigieket is csak azért mondtam, hogy megessen rajtam a szíve, és visszaforduljunk.
Nyugodtan áthajtott Gyöngyösön. Mind jobban sajnáltam magam. A végén a bensőséges karácsonyestét zsúfolt turistaszállóban kell majd lebonyolítanom a hálózsák alján.
A várost elhagyva hóesésbe értünk. Milva csökkentette a sebességet, és a nemeréről kezdett el mesélni. Mikor kislány volt, szomorú öregembernek képzelte, aki magányosan bolyong a havasokban, eltemeti a megfagyott állatokat, és ha nagyon egyedül érzi magát, belátogat a faluba. A nemere tudja, melyik házban laknak jóemberek, de hiába könyörög hozzájuk a kéményen át, azok azt hiszik, hogy a vihar kiabál, és nem törődnek vele. Milva titokban burgonyát és almát szokott volt a cserépkályha parazsára rakni a nemerének. Egyszer levelet is írt neki, de abból az apja fidibuszt készített. Aztán, Milva állítása szerint, majdnem örökre kivert a lányából, hogy a nemere szeretni való, magányos élőlény.
King-Kong csokoládét habzsolva bámult ki a szélvédőn. Kavargott a hó, kihalt volt a környék, a kocsi leállt. Kíváncsi voltam, merre van a legközelebbi jóember, aki megjavítja ezt a harmadkézből származó taligát. Milva nem értett a motorhoz. Ehhez képest elég gyorsan kitalálta, hogy a benzin fogyott el. Várakozásra berendezkedve nyugodtan elővett egy krimit. King-Kong kikéredzkedett, nagyokat hempergett a hóban, aztán csatakosan visszamászott az orrom alá száradni.
Lassan beletörődtem a helyzetbe. Ennivalót hoztunk, fedél volt a fejünk felett, legkésőbb ünnep után ránk találnak és hazavontatnak. Milva késznek mutatkozott beavatni krimije cselekményébe. Nyilván látta rajtam, hogy hajlandó vagyok engesztelődni, mert meguntam a sértődöttségemet. Ezért nem is mondtam ellent, mikor a gyilkossággal a báró titkárnőjét gyanúsította, csak megjegyeztem, hogy a komornyik könnyebben hozzájuthatott a méreghez, hiszen ő ment a patikába a báróné gyógyszeréért. Milva felvetette, hogy a komornyiknak nincs indítéka, viszont a titkárnő és a báró közti kapcsolat elgondolkodtató, valamint a sofőr szerelmes a szobalányba. Végül abban egyeztünk meg, hogy mindenki lehet gyilkos, csak a titkárnő nem, mert ő a leggyanúsabb, még alibije sincs, nem úgy, mint a bárónak. Milva nem bírta idegekkel, és elolvasta az utolsó oldalt. Kiderült, hogy a tettes a báró első házasságából származó fia, akit Milva meg sem említett. A szerző is csak a könyv elején ejtett róla néhány szót, tehát a léha aranyifjút egy-két fejezet múlva el lehetett felejteni.
Amíg Milva a gyilkosság tulajdonképpeni okát igyekezett felfogni, szépen megebédeltünk. Utána indítványoztam, hogy sétáljunk, mert így nem tudok fogyni, de közbejött a römi és egy teherautó. A vezető először közölte, hogy szerinte nagyon rossz úton álldogálunk, aztán kerített olajat és egy kanna benzint. A kanna egy vagyonba került.
Milva diadalmasan ráadta a gyújtást, de nem történt semmi. Az se használt, hogy megtoltam a vén jószágot.
Milva csomagolni kezdett. King-Kong nyugtalan lett. Otthon se nagyon szerette a készülődéssel járó izgalmakat, de a kocsi szűk belső terében bonyolódó felfordulás erősen megviselte. A pulykát például benyújtottam a feje fölött. Milva hátratette a fenyő mellé. King-Kong utána ugrott, mert azt hitte, neki tálalunk. Milva a farkánál fogva visszahúzta. King-Kong felüvöltött. A pudingot követően Milva kitessékelte az autóból. A csomag egyre nagyobb lett. Kitettük a hóba terített ponyvára, helyette a kutyát küldtük vissza. Ide-oda ugrált az üléseken, és vadul ugatott.
-Hova is megyünk? – kérdeztem Milvát, mert kezdett sötétedni, és akárhogy néztem is, a fokozódó hóesésben még az autó tetszett a legbiztonságosabbnak.
-Egy gyermekkori ismerősöm vásárolt erre egy szakadékot – álmodozott Milva. – Ház is tartozik hozzá.
-És ha már elköltözött a szakadékból?
-Akkor értesített volna.
-Nagyon bízol az emberekben – jegyeztem meg később, miután fel akartuk emelni a csomagot, de meg se tudtuk mozdítani.
-Majd húzzuk magunk után – mondta derűsen Milva. Elhelyezte a világító háromszöget a kocsi hátsó ablakában, aztán King-Kong orra alá nyomott egy nagykockás zsebkendőt azzal a félreérthetetlen javaslattal, hogy vegyen szimatot. A kutya szőre felborzolódott. Mindig utálta a munkát, nyilván az volt a gyanúja, hogy most is dolgoznia kellene. A hasáig érő hóból ijedtében a csomag tetejére menekült. Hasonló lelkiállapotban azt indítványoztam, hogy keressük meg az országutat, stoppoljunk le bármilyen járművet, és jussunk el valahogy Gyöngyösre. Milva megnyugtatott: ő King-Kongnál is jobban tudja az utat.
Így se voltam arra hajlandó, hogy mátrai házba fenyőfát cipeljek, ezért a karácsonyfát ő húzta. Az autó láb alá való gumiszőnyegén elég jól csúszott a csomag. Vitézül nekivágtunk az erdőnek. Nyomunkban gyáván nyüszített King-Kong. Milva régi, szülővárosabeli dalokat énekelt, meghitten, mintha otthon díszítené a karácsonyfát. Fölöttünk egy ágról elrúgta magát valami éjszakai madár. A lehulló hópamat szétterült King-Kong fején. A kutya átugrott a csomagon, a lábunkhoz, és meglehetősen akadályozta az előre haladást. Milva megállapította, hogy ő egy idegroncs gazdája. Mentünk tovább. Úgy éreztem, évek óta töröm az utat a hóban, kerülgetem King-Kongot, vonszolom a gesztenyével töltött pulykát és az egyéb tartozékokat. Milva megnézte, mennyi az idő, és azt mondta, körülbelül fél órája jövünk, tehát nem sokára meg kell érkeznünk. Feltéve, ha jó az irány, gondoltam elkeseredetten, de hallgattam, mert nem akartam zavarni az éneklést.
Tulajdonképpen az ember mindig az előreláthatatlanoktól fél a legjobban, és ennek gyakorlásához nincs kiválóbb terep, mint tél idején, hóesésben az esti erdő. A hó ugyan világít, de ha a pelyheket éppen a szembe fújja a szél, nem látni sokat. Rövid pihenéseknél az élettelen csönd annyira érzékelhető, hogy szinte meg lehet érinteni. Amennyiben ezt hó ropogás, szuszogás, nyüszítés töri meg, egyrészt valamiféle bűntudat ébred, másrészt szorongás, hogy a saját zaj vajon nem oltja-e ki azt a figyelmeztető neszezést, mely a közeledő rosszat jelzi. Ez természetesen nem farkas. Ámbár…Talán róka. De attól csak King-Kong tart. Nyúl, őz nem érdekes, kár viszont, hogy amíg kiderül, miről van szó, halálra lehet rémülni. A máramarosi medvék Máramaroson vannak. És a vaddisznók?! És a vadorzók? Biztos, hogy ilyenkor mindegyik otthon ül a karácsonyfa alatt? Milva egyre hangosabban énekelt, mégis sikerült meghallanom, hogy jobbról valami csörtet felénk.
-Milva, hol a puskád? – nyöszörögtem, és leguggoltam King-Konghoz, hogy a szó szoros értelmében tartsam benne a lelket.
Milva nagyot füttyentett, a csörtetés abbamaradt, majd még sebesebben jött felénk. Már sejtettem, hogy az ismerős kutyája szalad Milva hangjára. King-Kong beugrott a fák közé, egy drótszőrű német vizslával tért vissza, aztán viháncolva eltűnt vele a hóesésben.
-Megérkeztünk – mondta Milva.
Kivettem a ház körvonalait, a nyitott ajtó sárgás fénykockájában testes, idősebb férfi állt. Mentem Milva után. Kézfogással üdvözölték egymást.
-Történt valami? – kérdezte a férfi.
-Leesett a medve, amit apámmal lőttünk. Gondoltam, elhozom neked karácsonyra, úgyis régen láttalak. Ez itt a Rézi. – Zavaromban majdnem pukedliztam. – Ő meg a Csaba – folytatta Milva. – Akitől vadászni tanultam, és annyira megszerettem, hogy inkább nem mentem hozzá feleségül.