A kovás muskétákkal az önfelporozásnak köszönhetően már megoldható volt, hogy percenként akár hatszor is elsüssék a fegyvert a katonák, azonban e fölé egész egyszerűen lehetetlenség lett volna emelni a hatékonyságot. Ahhoz ugyanis, hogy elölről sikeresen megtöltsék a puskát, majd tüzelni tudjanak, olyan bonyolult és összetett mozdulatsorra volt szükség, mely sajnos önmagában hordozta a gyors halál lehetőségét a védtelenség és a kényszerű figyelemelterelődés okán.

Az M 1770 Crespi az elsők között volt a hátultöltős puskák kategóriájában. Az olasz puska töltéséhez nem kellett megfordítani a fegyvert, elég volt megnyitni a töltény behelyezéséhez a csőfart.

Crespi módszerének motorja azonban nagyot lendített a technológián, hiszen lényegében bármilyen elöltöltős puska átalakítható volt megoldásának köszönhetően hátultöltőssé.

A probléma ellenben a megnyíló csőfar szigetelése kapcsán jelent meg, ugyanis gondot okozott a gyakran kicsapó lőporfüst, mely könnyedén a fegyver használójának szemébe mehetett, így téve teljesen harcképtelenné.

Rengeteg próbálkozás után aztán 1811-ben az amerikai Hall alkotta meg azt a hátultöltős karabélyt, melyet nyolc évvel később rendszeresítettek is a hadseregben. Az 1840-es évektől aztán csappantyús lakatot kapott a puska, melyen a lakat és a csőfar egyszerre volt mozdítható, felére csökkentve ezzel a katona kapcsolódó feladatait.

Hall puskájából közel százezer darab készült, s még a polgárháborúban is használták, amikor már lényegében elavult fegyvernek minősült.