Rakk Tamás: Monológ

Sejtettem…az együtt érző tekintetekből, hogy többről van szó, mint asztmás tünetekről! Tegnap estig jól rejtegettél előlem az igazságot. Csak rá ne jöjjön Kedves, mert megakadályozná, hogy elutazzam! Most már mindenáron elmegyek! Azt hiszem, pontosan tudja, hogy a hiábavaló fájdalmakat nehezen viselném.
Ötvenkét év együtt, sorsdöntő pillanatokban, sok örömben, összeszokva, megöregedve, és megelégedetten…
Ötvenkét év együtt, sorsdöntő pillanatokban, sok örömben, összeszokva, megöregedve, és megelégedetten….
Milyen háborúk dúlhattak benne, amióta megtudta, hogy menthetetlen vagyok? Az utóbbi hónapokban is derűs, könnyed feleség volt. Nagyon jól játszotta, még hajlott tartásán is emelt egy kicsit. Tegnap estig semmit nem vettem észre. Most látom csak, hogy egészen megsötétedtek szeme alatt a ráncok. Gondolkodott-e már a saját helyzetén, ha itt hagyom? Tudom, hogy nem, hisz egész életében önzetlen volt. Maga helyett mindig csak velem törődött, másokon segített.
Most is szerető gondoskodással szedegeti össze holmimat, aprólékos figyelemmel csomagol a hátizsákomba, de keze sokkal jobban remeg, mint máskor. Mennyi meleg simogatást, nyugtató bíztatást adott nekem ez a kéz, amíg ilyen vékonyra aszalódott…
Hozzá kéne lépni, megsimogatni gondosan feltűzött fehér haját, szólnom kéne, hogy tudom… aztán megbeszélni mindent pontosan: mi legyen, ha már nem leszek, hogyan rendezze be életét, hogy magányos napjai elviselhetők legyenek.
De nem szólhatok!
Nagyon furcsán és sokszor rosszul használjuk ki életünk egymásnak rendeltségének lehetőségeit. A legnehezebb pillanatokban vágjuk el az őszinteség segítő szálait és sorsunk tragikus fordulataival egyedül akarunk szembeszállni.
Nyilván szorong belül, de mosolyog…Talán a felé ásító magánytól menti önmagát, engem pedig az elmúlás riasztó közelségének tudatától óv? Miért? Miért nem zuhanhatok zokogva az ölébe? Miért nem rúghatom fel takargató igyekezetét? Szégyellné talán, hogy életében először hazudott nekem?
SZÓLNOM KELLENE, hogy tudom…de akkor már nem engednének szabadon cselekedni!!! A kórházi ágyak, a fehérköpenyesek segítőmechanizmusának fogaskerekei közé kerülnék.
Senki nem értené meg, hogy magam akarom megszerezni a hosszú-szenvedések nélküli halál jogát, mielőtt szétzilálódnék a kínok gyötrő embertelenségén…
Az orvosok csak beszélnek róla, nem alkalmazzák az euthanáziát. Pedig nekem is jogom van a fájdalommentes, gyors halálra! Ha szólnék, hogy tisztában vagyok helyzetemmel, már nem határolhatnám meg a kínok elviselhető határát!
Este faragok egy kis életfát, éjjeliszekrénye fiókjába rejtem, holnap pedig leutazom a vadászterületre.
„Szeptemberben a külföldiek vadásztatására kijelölt két hét alatt társasági tag nem tartózkodhat az erdőn a kíséretre kijelölt vadászokon kívül.” (Idézet a Vadásztársaság Házi Szabályzatából.)
Gondolom, dühöng majd az elnök, ha megtudja, hogy itt vagyok. Tudom különcnek, öreg bolondnak tartottak, hát ezt is sorolják csak nyugodtan a lehetetlenségeim közé.
Régóta nem értik az én vadászataimat…gyakran becserkésztem a vadat, vagy megfigyeltem rendszeres váltóját és anélkül, hogy meghúztam volna a ravaszt, sajátomnak jegyeztem be a vadásznaplóba.
Nem értették, hogy egy különleges növésű ágat, egy érdekes formájú követ, egy ritkán előforduló virágot szívesebben vittem haza, mint a vadászrészt.
De azt sem tudta senki, hogy az utóbbi évek erdőjárásaival mindig az életem nagy bikáját kerestem, ám soha nem akadtam össze a nagyonvágyottal….
Mi van, ha találkozom vele? Amióta nyugdíjba mentem, egyetlen bika lelövésére sem adtak engedélyt. Bezzeg a társadalmi munkámat és a nyári vadkárelhárítást szívesen vették. Mi lenne, ha most találkoznék vele? A törvényeket mindig tiszteletben tartottam. Biztos, hogy nem lőném meg feketén, csak a szívem fájna érte, de nagyon. Most már végleg le kell mondanom róla. A fájdalmak hamarosan megkezdődnek, akkor pedig…
SZEGÉNY KEDVES, zavarban volt, amikor megmondtam, elmegyek. Nem akart engedni. Az erdő mélyén egyedül álló turistaház veszélyeire, a rossz szeptemberi időjárásra hivatkozott és minden olyanra, amely eszébe jutott, csakhogy megváltoztassa elhatározásomat. Sírva fakadt, pedig ritkán szokott így elérzékenyülni. Még azt is kitalálta, hogy fél itthon maradni egymagában. Pedig sok-sok éjszakát töltött magányosan, amíg én szarvasok és disznók után jártam, de eddig még nem mondta, hogy fél, soha nem kérte, ne hagyjam egyedül.
Az utolsó pillanatban szólnom kellett volna…Így még búcsút sem vettem tőle, féltem, hogy én is elérzékenyülök…
Esteledik. Főznöm kéne valamit. Igazán szárazon hagyhatták volna a sót. Aprított fa sincs. Nagyon kezdő turisták járhattak itt előttem. Hűvös ez a szeptember, kedvez a vadászatnak. Jól ide hallik a bőgés, kimegyek hajnalban és megnézem a közeli bikákat.
„A vadásztársaság intézőbizottsága osztja el évente a trófeás vad lelövését, amelyet a vadásztársaság közgyűlése hagy jóvá.” (Részlet az IB határozatából.)
Évek óta nem kaptam bika lelövésére engedélyt – minek az a vén hülyének – pedig életemben egyetlen nagy bikát kimondhatatlanul szerettem volna lőni!
NEM SOK IDŐM LEHET HÁTRA… Lejövet a buszon különös, eddig nem érzett belső szorongás fogott el. Nem tudom eldönteni, hogy a kezdet volt, vagy csak a félelem szorongatott…
Ha holnap hajnalban elém állna egy nagy bika, meg kellene lőni? Nem. Mégsem tenném meg, világéletemben mindig azon igyekeztem, hogy a becsületen ne essék csorba. Ha tudnák, talán kinevetnének, hogy a feleségemet sem csaltam meg soha.
Szegény Kedves nagyon izgulhat most értem…jön-megy az üres lakásban, közben nekem is terít a vacsorához. Rég volt, amikor egyszer váratlanul hamarabb értem haza. Az asztalon egy érintetlen terítéket láttam az elhasználtak mellett. Akkor vallotta be, hogy távollétemben is mindig úgy rendezi az étkezéseket, mintha otthon lennék. Látom, ahogy emeli a teáskannát, a fedél megzörren és a csészébe bizonytalanul csurran a vékony vízsugár…közben rám gondol és megtelnek könnyel a szemei
Különös itt az egyedüllét, megnyugtat a tűz pattogása, jó, hogy nem fáj még semmim…csak egy kicsit fáradtnak érzem magam. Milyen furcsán imbolyognak a gyertyák…
„A vadásztársaságnak egy közepes bika harminc-negyvenezer forintot jelent. Az erős bika ezer forint feletti bevételt hoz.” (Idézet az egyik MAVAD beszámolóból)
Feltűnően remeg a kezem, nem találom az elemlámpa kapcsolóját. Na, végre, hogy sikerült! Három óra, fel kell kelni. Jól aludtam, pedig elalvás előtt féltem, hogy a kínok álmomban rontanak rám…Szabadulnom kéne az erősödő rettegéstől. Régebben is remegett a kezem és voltak nyugtalan álmaim, de jelentőséget nem tulajdonítottam nekik. Elvégre nem riadozó vénasszonyságból futottam el ide, hanem az erdő segítségével könnyíteni akartam az utolsó óráimat és emberhez méltón szerettem volna eltávozni az életből.
NA, GYERÜNK A BIKÁKHOZ! – de indulás előtt tudomásul kell vennem, hogy nem a jelenlegi állapotom miatt közlekedem nagyon lassan mármár csoszogva, hanem a tíz éve elkezdődött meszesedéseim szabályozzák lépéseim. A vadásztársak nem is gondolják, hogy a kényszer-lassú járásomnak köszönhetem azt a sok vadat, amelyet az utóbbi időben sikerült megközelítenem.
Szokatlanul párás a hajnal, nehezíti a légzésemet – mire kivilágosodik, azért odaérek a bőgőhelyhez. Körös-körül jó a bőgés. A zajokból ítélve kemény a küzdelem, komoly bikák között folyik a versengés a tehenek birtoklásáért. Ezt most gyorsan fel kell használni a közelbe férkőzéshez. A világosodás is nekem segít, csak a tehenek észre ne vegyenek!
Úgy hallom az egyik végérvényesen megnyerte a küzdelmet. Bőgése elégedetten, győztesen hömpölyög a völgyeken keresztül. Vajon milyen lehet? Már csak harminc métert kell megtennem és akkor talán szemügyre vehetem. A felszálló párában mintha egy hatalmas bokor bólogatna ide-oda. Jól látok? Ez nem lehet igaz, olyan nagyot Sosem láttam még ilyen méretű agancsot. Közelebb kéne óvatoskodnom, hogy megállapíthassam a valóságos nagyságát.
Az egyik tehén felém fordult. Merev fejjel figyel, vége mindennek! – elrohannak.
TYŰH A MINDENÉT! – lekozmált a krumplifőzelékem. Folyton ez a bika jár az eszemben. Jól láttam? Olyan nagy volt, hogy képtelen vagyok elhinni. Végtelenül lassan múlik az idő. Nehezen fordul délutánra a nap. Nem tudok várni tovább. Korán kiülök a bőgőhely mellé és így kevesebbet kell mozognom, ha elindulnak a szarvasok, nagyobb a lehetősége, hogy közelükbe férkőzzem. A puskámat is elviszem magammal….
Na, végre! Megszólaltak ismét. Az én bikám is itt van a közelben. Ugyanaz a jellegzetes mély hang, és pont abból az irányból hallatszik, mint hajnalban. Most sokkal óvatosabb leszek.
Kitartóan bőg egyhelyben. Micsoda gyönyörű orgonálás.
Néhány lépés és megpillanthatom…csak most el ne rontsak valamit…!
Ott áll. A távcső remeg a kezemben, egy fához kell szorítani. Végre tisztán láthatom: hosszú, vastag szárak, fekete gyönggyel teli, sokágú nagyon szép agancs…az „életbikám!”
De mi ez? Miét ideges a csapat? Miért forgatják nyugtalanul a fejüket???
A szelem jó, a takarásom tökéletes, nem vehettek észre.
Elrohannak…
EZEKRE NEM SZÁMÍTOTTAM…!… A külföldi vendégvadász és kísérője jön. Körültekintés nélkül, recsegve-ropogva közelednek, nem tudom, hogyan akarnak így eredményesen vadászni? Na, vénség, most nagyon szorosan csukd össze a szád, szót ne ejts a látottakról!
„Az öreg teljesen meghülyült! Nem elég, hogy a vadászterületen tartózkodik, még a bőgés kellős közepébe is becsámborog. Alig tudtam kimagyarázkodni a vendég előtt. Valamit csinálni kellene vele.” (Beírás a naplóból.)
Megint jól aludtam, csak fáztam egy kicsit. A mai hajnal vizesebb és hidegebb a tegnapinál. Álmodtam a Kedvesről…sírt. A bikámról is álmodtam. Ha most ismét közel jutok hozzá, meglövöm!
Nem érdekel most már a külföldi vadásztatás! Trófeás vad lövésére rég nem adtak lehetőséget.
A betegségem alatt senkinek sem jutott eszébe, hogy meglátogasson. Úgy kezeltek, mintha nem is léteznék. A legutolsó vadászgyűlésre egyszerűen „elfelejtettek” meghívót küldeni. Mi kötelez arra, hogy érdekeiket, határozataikat még most is figyelembe vegyem?
Úgy látszik, a sors kegyes akar lenni hozzám, elém hozta ezt a különlegesen szép bikát. Ki fogom használni ezt az utolsó lehetőséget. Az életemben úgy sem ért sok szerencse.
Fullaszt ez a párás levegő…milyen szürke, súlyos a hajnal….A bikák sem akarnak bőgni.
Egy megszólalt, de ez nem az enyém. Odább mozgolódik egy másik. Na mi lesz már! A felhők egyre mélyebben szállnak. Mintha távolról indult mennydörgés gurulna elém úgy szól a hangja. Ez az! Ez az én bikám! Közvetlen közelben szólalt meg. Szedd össze magad öreg, talán ez az utolsó lehetőséged!
ITT VAN A BIKA ELŐTTEM, hatvan méterre – a szelem jó, – egy helyben, keményen kiáltja magából az indulatokat.
Rendkívüli jelenség, hatalmas állat…
Csak nagyon-nagyon finoman szabad elhúznom a billentyűt…
Meghibbantam! Teljesen meghibbantam! A vendégvadásztatást akarom szétlőni? Mindig normális utakon igyekeztem járni és az embereket segítő, a társadalmat jó irányba terelő törvények szerint éltem. Nem lőhetek! De hisz ez az én bikám! Az életem nagy bikája! Lőni kell, mert mindjárt elmegy….
Ha én is elmegyek, mi marad utánam?? Talán a negyvenéves erdőmérnöki munka és a nem túl szerencsés nyolcvan évem…Sokan biztosan megértenének, ha meglőném.
De a hirtelen megsemmisülés tudatában jogunk van-e erőszakot venni minden addig megkívánt nőn? Joga van-e a orvosnak abbahagyni a gyógyítást? A papnak átkozni istent?
Joga van-e az államfőknek politikai kalandokba bocsátkozni, mert nem lesznek holnapután?
Az anyának – akivel közölték, hogy gyógyíthatatlan – joga van-e elvetélni születendő gyermekét??
Nem vagyok képes lőni.
Ami életem eddigi emberségét, értelmét adta, azt nem változtathatom meg az utolsó pillanatban…talán úgy válhatok az utókor részesévé, ha most is megmaradok annak, aki voltam….
Ha megmaradok, annak, aki voltam!
Tényleg meghibbantam, potyognak a könnyeim…
Gyorsan letörlöm a képemet, a fiatal kollégát látom közeledni a vendégvadásszal.
IDE FIGYELJETEK! Bőg itt egy nagyon nagy bika, biztosan tartja a helyét. Ha időben indultok és óvatosabbak lesztek, mint tegnap, meg tudod lövetni a vendéggel. Na, isten áldjon benneteket. Waidmannsheil!!
Hideg ez a turistaház, megnáthásodtam. Fájdalmaim viszont nincsenek…azért jó lenne, ha most mellettem lehetne a Kedves…
Ez lövés volt! Biztosan eldőlt a nagy bikám…”Rendkívüli az agancs, évek óta nem lőttek hasonlót a mi területünkön. A vendégem alig fér a bőrébe örömében. Mégis csak jó, hogy itt volt az öreg.
Most jut eszembe a felesége üzenete, hogy vigyük haza, ha akarja, ha nem. Feltesszük a bikát, aztán bemegyünk érte és elfuvarozom a buszmegállóig.”
(Üzenet egy papírcetlin az elnöknek)
Jó, hogy erőszakoskodtak velem, alapjában véve szívesen engedelmeskedtem, így legalább kikúrálhatom magamból ezt a nyavalyás náthát, aztán úgyis visszajövök, ha megkezdődnek a fájdalmak…
Rondán döcög a GAZ kocsi, szurkálja a tüdőmet…
Rendes ez a külföldi vadász. Meghatódottan és kedves szavakkal köszönte meg nekem is a nagy bikát. Azt is felajánlotta mindjárt, hogy küld nekem fulladásgátló gyógyszert, mihelyt észrevette, hogy nehezen lélegzem. Gavallér fiú, meghívott nyaralni a feleségemmel együtt. Nem gondolhatja, hogy én másféle nyaralásra készülök…Talán örülök is, hogy övé lett a bikám. Lehet, hogy a nagy öröme okozta, de emberségesebb volt hozzám ebben az öt percben, mint a vadásztársak az utolsó öt évben.
AZ EMBER ADDIG JÓ, amíg erős, amíg segít, ameddig protekciós szolgáltatásokra képes, aztán ha nyugdíjas, öreg is, beteg is, hirtelen nyűgje lesz a barátságnak és a vadásztársból alig marad több, mint egy kellemetlen, helyet foglaló vadásztag.
Döcög, ráz ez a GAZ kocsi, szurkál a tüdőm és milyen csúnyán kopog hátul az agancs…még a végén lepattan egy két gyöngy róla. Én az ingembe csavartam volna, hogy védjem a sérülésektől. Ők vidáman ízlelgetik az öröm-pálinkát, a lényeg, hogy sok pénzt kap a vadásztársaság, illetve sokáig csodájára járnak majd külföldön a párját ritkító trófeának.
Néhány nap alatt kiheverem a megfázást, aztán visszajövök és bevégzem a dolgom…
„Imre bácsi, tegnap, 80. születésnapján a kórházban meghalt. Tüdőrákja volt. Azt mondták az ápolónők, hogy nem sokat szenvedett, szép csendben távozott az élők sorából…! (Részlet egy levélből, amelyet soha sehol sem adtak fel.)