dr. Nagy Gyula: Néhány gondolat a rókáról

Évtizedek óta folyik a „rókavita”: „hasznos”-e vagy „káros”, pusztítsuk vagy védjük-e a rókát. Mint legtöbbször, itt is a középúton van az igazság: a mezőgazda szempontjából az apró rágcsálók pusztításával feltétlenül nagy hasznot hajt, az apróvadas területen pedig, különösen tavaszidőben, nem tűrheti nagy számban a vadász. De más szempontos is közbeszólnak: a róka a veszettség legnagyobb terjesztője, ezért irtani, pusztítani kell. Másrészt a vadászok egyik legkedvesebb vadja, vadászatának módjai fölötte változatosak, nagy kár volna, ha már nem vadászhatnánk rá! No meg a téli szép bundája is remek trófea, nagy érték.

Évszázadokon keresztül – az akkori kor – lehetőségeit jól kihasználva – nagy divat volt a lovas vadászat, amely sokszor tömegeket mozgatva adott lehetőséget a férfias sport gyakorlására, s amelyben nem egy alkalommal a róka volt egyik főszereplője a vadászatnak. Kopófalkák hada vagy agarak űzték, hajtották a végkimerülésig a szimatra vagy szemre vett rókát, s bizony jó lovasnak kellett lennie annak, aki árkon-bokron keresztül követni tudta az űzött vadat.
A tűzfegyverek elterjedése után mind gyakoribbá vált a vadászat különböző fortélyainak az alkalmazása a róka vadászatánál. Ugyanakkor számtalan formában használták a tőrök és csapák különféle fajtáját ahhoz, hogy egy-egy szép rókaprém kézre kerülhessen. Mondanom sem kell azonban, hogy mindkét vadászati gyakorlatot kizárólag olyan időben alkalmazták, amikor a rókaprémet már használhatták. Általában november elején – Hubertus napján (nov.3.) – ünnepélyes keretek közt kezdték meg az évi rókavadászatokat.
A Vadász- és Versenylap 1858. évfolyamából érdemes idézni egy szabolcsi rókavadászat leírását:
„A tisza-eszlári rókák szicíliai vecsernyéje évenként Hubert napra szokott esni. E napon Kállai Gyula úr vendégszerető házánál rendesen több vadász gyűl össze egy kis sportra, melynek rövid tartama csak éppen annyi, hogy a reggeli és ebéd közötti időt kitölti, s eredményében mégis mulatságosabb a lő vadászat sok sok egyéb neménél. Tíz-tizenkét úrvadász kisétál a falu közelében lévő nádashoz, mely körül a helyismerő háziúr felállítja vendégeit, negyven-ötven hajtó pedig felveri a rókatanya nyugalmát. A tizenhat holdnyi nádasnak jóformán léggömb alakja van, melyben alulról felfelé történik a hajtás.
A hajtók eltűnnek az ölnél magasabb náderdőben – de azon lövészek, kik egy kis magaslaton állanak, látják, mint rezdül meg a nád buzogánya, s ennek cikázó hullámzásából biztos lövésre várják a rókát. Ez furva fut, érzi, hogy itt bőréről van szó. s ezt megmenteni nyílást keres. Ah, de a náderdő ritkásabb szélein gyilkos csövet pillant meg éles szeme, oldalt mozdulatot tesz tehát a sűrűbe, s itt aránylag több biztonsággal vél futhatni, midőn – veszedelem! – a sűrűből hirtelen tisztásra bukkan ki, s itt látni őtet és lelőni pillanat műve volt! A fegyverropogás azt jelenti, hogy a „socci malorum” számosak. Alig telik bele fél óra, s az első hajtásnak vége van. A tizenhat holdnyi nádasból tizenhat róka ugrott ki, ezek közül tizenkettő szörnyű halált halt, négy visszamenekült. Nincs kegyelem! Új hajtás ezekre is. Ismét kibukik mind a négy, kettő felfordul, kettő menekszik. Következik az elejtettek összeszedése, s íme kitűnik , hogy alig 50-60 lépésnyi vonalon nyolc róka hever. E vonal az, hogy a náderdő egész széléig tömör marad, s hol az üldözöttek – mintegy zsákba futva – oly sűrűn bukkantak elő, hogy a lövések csupa udvariasságból egymásnak adogatták át a lövést. Vay Béla egymaga négyet lőtt. Ezután még egy kisebb és alacsonyabb négy holdnyi nádas lőn meghajtva, ebből is négy róka bontakozott ki. Húsz holdra tehát 20 róka! Ha ezt valamely angol rókavadász, ki jeles falka mellett a tally hó!-nak szűkében van, megtudja: nem állok érte jót, hogy e róka conservatóriumért mesés árat ne kínáljon, s annak gőzerővel mindenestől Angliába szállítását ne tervezze. – Megemlítendő még, hogy e nádasokból a rókabőség dacára 4 vagy 5 nyúl is illant ki.”

Én azt hiszem egy kicsit rajtunk is múlik, hogy sok a róka. Vajon eszünkbe jutott-e kellemesen szép tél eleji napokon a vadászatnak ezt a módját gyakorolni? Egy-egy kisebb folt nádast vagy nagyobb kiterjedtségű náderdőt – előkészített formában – kötéllel meghúzni? Ugye nem? Pedig nagyon érdemes lenne! Egy kicsit meg kellene ismerkednünk a róka csalafintaságával szokásaival, életmódjával és vadászatának igencsak sokféle módjában telhetne kedve a vadászembernek.
Vajon minden vadász kipróbálta-e már a sokféle lehetőséget? Kemény, havas télben egércincogásra becsalt rókát lőttek-e már, vagy vonszalék mellett izgultak-e a siker reményében? De talán minden vadászatok közt egyik legeredményesebb és legizgalmasabb vadászati módot: a kotorékozást ismerik-e, mert higgyék el: ezekkel a vadászati módszerekkel egyensúlyba lehetne hozni a róka szerepét még a legfontosabb tevékenységünkben, a vadgazdálkodásban is.
Jó, jó, hiszen tudjuk, nagy kárt tesz a vadállományban, de a vadásznak közvetlen módon is visszaszolgáltat valamit, hogy csak egyetlen dologról szóljak: az irháját…
Nem beszélve aztán a már ismert egyéb hasznáról, környezetvédő, egészségügyi szerepéről. Például a jókora mennyiségben elejtett és kizsigerelt nagyvad szétszórt belsőségeinek megsemmisítésében, felduzzadt vadállományunk legyengült, beteg egyedeinek az eltüntetésében, a megsörétezett, járművek által elpusztított vagy egyéb módon elhullt vad eltakarításában hasznos szerepe van a rókának. Nem egészen biztos, hogy a róka a legnagyobb kártevője vadállományunknak. Vajon az országutak megsokasodott és felgyorsult forgalma, a modern mezőgazdaság óriásgépei: tárcsás borona, fűkaszáló stb., az intenzív kemizáló tevékenység nem okoznak-e legalább annyi kárt a vadállományban, mint éppen a róka. Épp azért meggondolandó, mit csináljunk a rókával. Egy javaslat csupán – a róka szerepét is igyekezzünk tudomásul venni, kárát csökkenteni, hasznát fokozni, ami – nekünk vadászoknak egyet jelent azzal, hogy sok hangulatos és eredményes vadászatainknak legyen egyik biztos főszereplője a róka.