dr. Viczián Antal: Nyírfajdra Lengyelországban

Ülök a fotelban, kezemben könyv, de sehogy sem megy az olvasás. Nézegetem a szobám falát díszítő legfrissebb, és mégis legkedvesebb trófeámat. Alig néhány napja került oda: aggatékon függő fekete madár cinóber piros taréjjal, kiterjesztett lant alakú farokkal, amely ahol a fehér tollak, mint az alsószoknya világítanak ki.
Még új bennem az élmény. Felidézem magamban a koratavasz hangulatát. Szeszélyes volt az április: itthon meleg napsütés, fönn északon hóvihar, majd csendes napfelkelték, erdőszélén dürgő nyírfajdkakasokkal. Felejthetetlen, a vadász szívét megdobogtató látvány, emlék.
Úgy kezdődött, hogy április elején Karcsú barátom váratlanul betoppant, és közölte, hogy egy hét múlva legyek nála, mert Ottóval hármasban megyünk Lengyelországba. Most kapta az értesítést lengyel barátjától, hogy megkezdődött a nyírfajdok násza.
PONTOSAN EGY HÉT MÚLVA, kellemes kora tavaszi időben már robogtunk is Kassa felé.
Lőcsén még jó az idő, de Késmárk felett már sötét felhők gyülekeznek, s a szél is megélénkül. A Tátrában hófoltok tűnnek fel, majd hamarosan belekerülünk a havazásba. A Javorinán viharos a szél, itt már minden fehér.
Van már 10 óra is, mire Krakkóba érkezünk. Házigazdánk igaz barátsággal, öleléssel fogad, mintha régi ismerősök lennénk, s nem most találkoznánk először. Közli, hogy előbb megvacsorázunk, majd éjfél után indulunk tovább északra. Megkezdődik a beszélgetés. Hatan vagyunk: Zbisek a házigazda, Margaret a lánya (erdőmérnök hallgató), Belkó a német vizsla, no meg mi hárman.
Karcsi – mint régi barátja a háznak – viszi a szót. Nagyszerűen megértik egymást a háziakkal, noha ő egy kukkot sem tud lengyelül, Zbisekék meg nem beszélnek magyarul. Később előkerülnek a puskák, töltények, most már rám hárul a feladat, hogy Zbisekkel németül beszélgessek, tolmácsoljak. Megtudjuk, hogy a vadászterület Krakkótól északra, mintegy 100 kilométerre fekszik. Nagyrészt mocsaras, nyíres, fenyves.
ŐZ, VADDISZNÓ BŐVEN AKAD, ezen kívül jávorszarvasuk is van, no meg nyírfajd. A nyírfajd sokfelé megtalálható Lengyelországban, de nem általánosan, némelykor csak 4-5 kilométeres körzetekben, csak ott, ahol a hanga fű megterem. Vadászata erdőszélen, erdei tisztásokon elhelyezett lesállásokból történik. A kakasok hajnalban még napfelkelte előtt, az erdőből szállnak ki a rétre, és a földön járják násztáncukat. Április a dürgés hónapja. Söréttel lövik, , csak a földön, s csak a dürgő kakast…Repülő, „húzó” kakasra nem szívesen lőnek. Szerencse kell ahhoz, hogy a lesállás közelébe, lőtávolon belül szálljon le a kakas. Rendkívül éber madár – a dürgő kakas sem „siket”, mint nagyobb rokona, ezért aztán igen nehéz is becserkészni.
Elmúlik már éjfél, mire szedelőzködni kezdünk. Átöltözünk. Ajánlatos minél több meleg holmit vinni – mondják a háziak – mert hajnalban kemény fagy várható, s számításba kell venni, hogy egy-két órát üldögélünk is a leshelyen.
Mire elindulunk, szállingózni kezd a hó. Nem valami bíztató az idő. Alig hagyjuk el Krakkót, ködbe kerülünk. Ha ilyen köd lesz végig – mondom csüggedten – kivilágosodik, mire odaérünk, s lekéssük a randevút a kakasokkal.
Lassan, nehezen fogynak a kilométerek. A köd fokozatosan szűnik, de havazásba kerülünk, s a szél is feltámadt, hordja a havat. Letérünk a varsói főútvonalról, rázós gödrös mellékutakon zötyögünk tovább.
Végre egy falu szélén az utolsó háznál megállunk. Itt lakik a vadőr. Zbisek kiszáll, bezörget, mi várunk, 10 perc múlva jön vissza, megyünk tovább.
-Mit mond a vadőr? – kérdezem.
-Az utóbbi napokban nem volt kint, de azt mondja, a nem áll el a szél, a kakasok sem jönnek ki az erdőből. Az elmúlt héten egyébként jó dürgés volt.
NÉHÁNY KILOMÉTER UTÁN egy erdőszélen letérünk a rétre, megérkezünk. Kikászálódunk a kocsiból. Csípős, hideg szél fúj. Keleten az égalja már világosodik. A hajnali derengésben kirajzolódik az erdő. Fiatal fenyves szélében vagyunk. A fenyők között összefüggő hó, a mezőben hófoltok.
Mire csízmát, pulóvert, kabátot húzunk, összerakjuk a puskákat, távcsövet a nyakba, széket a vállra akasztjuk, egészen jól lehet már látni. Zbisek elől, mi libasorban utána. Előbb réten, majd vetésen haladunk. Körülbelül 500 méter utána előtűnik egy bokor. Amikor közelebb érünk, látom, hogy nem is a bokor az, hanem valami fenyőgally-rakás, vagy mi? Zbisek int, ez lesz az én leshelyem. Megmutatja, merre lesznek a többiek, merre lehet lőni: Csak az erdő felé, vagy az ellenkező irányba, oldalra nem. Maradjak, amíg értem jön.
Szemügyre veszem a leshelyet: 120-130 centiméteres fenyőágak körbe, a földbe tűzdelve. Egy résen keresztül lehet bebújni a közepébe, ahol csak annyira a hely, hogy a vadászszéken ülve, éppen elfér az ember. A szél kissé összekuszálta, félre döntötte egyik-másik fenyőgallyat. Ezeket megigazítom, helyre húzogatom, kémlelő réseket csinálok, szóval befészkelem magam. Végül is jó takarást és jó kilátást ad a leshely. Betöltök a 12-es bock puskába és várok.
Szárnysuhogást hallok…valami elhúzott fölöttem. Hiába nézem az eget, nem látok semmit.
Aztán megszólal egy bibic…Most már egymás után szólalnak meg, keringenek a bibicek. Kezd megélénkülni a határ. Előveszem a távcsövét, végigpásztázom a környéket. Jól kivehetők már a fák, az erdő. Mintha valamit látnék távolabb az erdő alatt…Őz? vagy szarvas? …ott a másik is …Jobban megnézem: két őz legel a vetésen.
A BIBICEKET SODORJA A SZÉL. Lomha szárnycsapásokkal igyekeznek fölfelé, küszködnek a széllel szemben.
Úgy látszik, ők is korán érkeztek Lengyelországba. Otthon, Somogyban erre azt mondják „főszél van”. Nem bánnám, csak hozna ez a lengyel „főszél” egy fajdkakast elém!
Kezdek fázni. Jól esik felállni, megmozgatni tagjaimat. Most, hogy megmozdultam, még jobban fázom. A helyzet reménytelen, másfél órája már, hogy itt üldögélek, és sehol semmi. Jöhetnének már a többiek…Félóra toporgás, karlengetések, önmelegítési manőverek után végre megjönnek.
Ők sem láttak semmit. Zbisek szerint ilyen időben a cserkészésnek sincs értelme. Nincs más hátra, indulunk vissza. A házigazda szíves marasztalása ellenére úgy döntünk, hogy Krakkóban pihenünk egy keveset, aztán megyünk haza Magyarországra, de két hét múlva visszajövünk.

.

KELETEN MÁR PIRKAD, de még a hold világítja meg a tájat. Az idő csendes, gyenge szél lengedez. A hó eltűnt. AZ ég tiszta, felhőtlen, álmosan hunyorognak a csillagok, hamarosan elmossa őket a hajnal.
Ugyanazon a leshelyen kuporgok, mint két héttel korábban, de most tele bizakodással. Házigazdánk szerint ma biztosan jó dürgés lesz. Azzal hagyott itt, hogy nem kell ám sietni a lövéssel; először gyönyörködjek a násztáncban. Meg kell várni, amíg egészen kivilágosodik. Napfelkelte utánig kint maradnak a kakasok. Persze nagyon vigyázzak a mozgással, zörgéssel, mert könnyen megriadnak és eltűnnek.
Ismét a 12-es bock van a kezemben. Mi lesz, ha 40 méternél távolabb száll le? – tűnődöm. Azért mégiscsak jó volna egy kis golyós is.
No de ne légyünk telhetetlenek, az előbb még csak látni akartam kakast, most meg már a 12-es sem elegendő?
Most keményebb, surranó, gyors szárnycsattogást hallok…valami a közelben leszállt… kissé balra, a vetésben egy sötét folt…Az eddig nem volt ott…mintha mozogna…csiu-hhijj, csiu-hhijj hallom. Ő az, a fajdkakas, nem lehet más! Gyors szárnycsapkodás…felemelkedik…aztán megint ott van.
Nézem távcsővel: egy helyben forog, aztán fölrepül, majd visszatottyan, forgolódik. Fekete a madár, időnkint mintha egy fehér foltot is látnék. Sötét van még, illetve félhomály, nem tudom eldönteni, hogy milyen messze lehet. Nem akarom elhamarkodni a lövést, hátha közelebb jön… meg hát így is illik, hogy megvárjam, amíg kivilágosodik. Rettentő lassan múlnak a percek…A kakas csak forgolódik, táncol, nagyokat ugrik és közben „csuhitol”. Ez a hang annyira jellegzetes és könnyen utánozható is, hogy nem fogom elfelejteni. Az állandó távcsövezésben kezdenek elfáradni karjaim. Leengedem, de alig telik el 10 másodperc, ismét szememhez emelem a távcsövet.
ÉRDEKESEK EZEK AZ UGRÁSOK; mint a helikopter, függőlegesen fölemelkedik körülbelül egy méter magasra, közben olyan hangot hallani, mint a földön ülő fácánkakas szárnycsattogtatása…aztán ugyanoda lehuppan. Fekete gombócnak látszik. A fehér foltot a legyezőszerűen szétterített alsó farktollak alkotják.
Akkor fehérlik, amikor a tánc közben elfordul tőlem, akkor villannak ki apró farktollai.
Most már határozottan jobban látok. 10 perc vagy egy fél óra telt el? Nem tudom. Itt van előttem…erre vágytam…nem várok tovább. Lassan, nagyon óvatosan emelem a puskát…centiméterenként közeledik a cső a gallyak közötti réshez…csak most nem csapjak zajt! Ismét szárnycsattogást hallok, de most nem röviden. Hol van? Nem látom, hát ez bizony eltűnt, s vele együtt elszállt első lehetőségem is.
Azzal vigasztalom magam, hogy a lövés úgyis elhamarkodott lett volna, hiszen éppen csak a lőtávolság határán lehetett. Még mindig jobb így, mintha elhibáztam volna.
Most már rohamosan világosodik. Elhatározom, hogy ha megint leszáll egy kakas lőtávolságon belül, én nem várok, hanem megfordítom a sorrendet; előbb meglövöm, aztán gyönyörködöm benne.
Az erdő felől jön egy, pontosan felém tart, aztán fordul, s Karcsi felé száll. Olyan a röpte, mint a fácáné, akkora is körülbelül, csak tiszta feketének látszik, és nincs hosszú farka. Előrenyújtott nyakkal gyorsan repül, néhány méterrel a föld felszíne fölött. Leszállt volna? – nem látom.
ALIG TELIK EL 10 PERC, balra tőlem lövés…Ez Karcsi lehetett…Nézem távcsővel…fölállt, megismerem malaclopójáról…aztán megint leül…Vajon arra a kakasra lőtt, amelyik előttem repült el, vagy másikra?
A nap már az erdő fölé emelkedett, elárasztva sugaraival erdőt, mezőt. Felállok, jól esik nyújtózkodni. Tőlem jobbra vagy 3-400 méterre egy kakas feketéllik a réten. Távcsővel jól felismerhető. Nem messze tőle, egy magányos nyírfán valószínűleg a tyúkot látom. Akkora, mint egy örvös galamb. Sajnos, semmi lehetőség a becserkészésre. Az erdő szélétől elég távol vannak, és sem bokor, sem egyéb takarás nem adódik közelükben. Egy ideig még gyönyörködöm a látványban, aztán megérkezik Zbisek.
Visszaballagunk a kocsihoz. A többiek már ott vannak. Ők is láttak elég szép számmal nyírfajdot. Karcsinak messze volt az a kakas, amelyikre rálőtt.
Másnap hajnalban még alig dereng az ég alja, amikor már kint ülök megszokott helyemen. Az idő kifogástalannak ígérkezik ma is. Zbisek nem tudott kijönni, helyette Margaret a házigazda. Most ő ül a szomszéd leshelyen.
Ha megjön a tegnapi kakas, most már nem fogok várni, ismerem a távolságokat is. Tegnap ugyanis kiderült, hogy csak 40 lépésre volt tőlem, nyugodtan lőhettem volna.
LASSAN VILÁGOSODIK. Megszólalnak a bibicek, ébred a természet. Tőlem balra „csuhitol” egy kakas. Nem látom, csak hallom, elég messze lehet. Ha fölállnék, talán látnám, de az nagy feltűnést keltene itt a réten. Tegnap ilyenkor már itt volt az én kakasom. Lehet, hogy ugyanazt hallom most is, de távolabbról?
Az erdő fölé emelkedett a nap, mire a többiek megérkeztek. Margarettől nem volt messze a kakas, de a papától nem kapott engedélyt a lövésre. Hát ez az önfegyelem minden elismerést megérdemel! Ma Jan, a vadőr is velünk van, így két csoportban indulunk cserkészni. Ottóval a vadőr kocsijába ülünk, és egy távolabbi erdő felé tartunk. 2-3 kilométer autózás után egy sásos, bokros résznél állunk meg. A közeli emelkedő miatt az erdő fáinak csak a koronája látszik. Jan óvatosan megy föl a dombra. Még nincs egészen fönt, amikor veszi a távcsövet…valamit lát…int nekünk. Melléje érve én is látom a fekete madarat, közvetlenül az erdő alatt. Távcsővel jól kivehető a világítóan fehér „tükre”. Lehet tőlünk vagy kétszáz méterre. Jan int; húzódjunk vissza. Úgy látszik megpróbáljuk becserkészni. Lehúzódunk a lápba, és elindulunk a jó takarásban. Jan megy elől, mi utána. Zsombékos, sásos ér szélében haladunk. A fák koronája sem látszik már. Nagy ívben közelítjük meg az erdőt, ezért kell egy negyed óra, mire elérjük a szélét. A kakast innét ne látni, mert az erdő széle megtörik. Talán szélső fától látni lehetne…
A talaj homokos, de az öreg fenyők alatt különben is csendben tudunk haladni a nedves tűlevél szőnyegen. Alig megyünk öt percig, amikor Jan megtorpan, int, halkan susog, inkább a szájmozgásából látom, mint hallom, amint utánozza a fajdkakast. Mintha én is hallottam volna valamit. Ottó bólint; ő hallja. Tovább, most már a hang irányába. Lassabban jutunk előre, mert gallyakat kell kerülgetni, ágakat elemelni, vigyázva, hogy talpunk alatt ne roppanjon az ág. Bokros részhez jutunk. Itt a takarás jobb, de az előrejutás még nehezebb.
Elől Jan, utána Ottó, leghátul jómagam. Lopakodok utánuk, csak a lábam elé nézek, nehogy zajt csapjak. Egy-egy neszre, roppanásra megdermedünk, aztán tovább.
Feszült idegekkel csúszunk előre. Ottóé a lövés, csak sikerülne neki! Majd a következőnél én megyek elől. Az nem lehet, hogy egyikünknek se legyen szerencséje! Hiába tettünk volna meg két határon, a Kárpátokon keresztül, sok száz kilométert? Ma van az utolsó lehetőségünk.
ÉN LÁTOM MEG ELŐSZÖR. Vagy száz méterre lehet tőlünk, kissé följebb az erdő szélében a réten. Szétterített farokkal toporog, forgolódik. Jan mutatja nekem, hogy csússzak előre a szélső bokorig. Kézmozdulatokkal jelzi, hogy ha fölrepül, lőjek. Ők megpróbálják még jobban megközelíteni.
Jól megnézem magamnak azt a körülbelül 15 métert, amit még meg kell tennem. Jó takarásban, de meggörnyedve, lépésről lépésre, óvatosan közelítem a bokrot. Csak most ne csapjak zajt! Ágak alatt átbújva, minden mozdulatot meggondolva csúszom előre. Már csak néhány lépés…végre felegyenesedhetek. Kikémlelek…ott van még! Közelebb ugyan nem kerültem hozzá, de jó kilátásom nyílik a rétre, s ha erre találna repülni, úgy lőni is tudok. Ottóék eltűntek…eddig még minden rendben…de mégsem…a kakas most karcsúbb lett, nyaka megnyúlt, föltartja a fejét, figyel. Kezemben a kibiztosított puska, lövésre készen. Bármelyik pillanatban fölrepülhet, úgy látszik, valami gyanúsat sejt. A torkomban érzem a szívemet…a kakas mozdulatlanul figyel. Múlnak a percek, vagy csak másodpercek? Ki tudja ezt most?
Dörren a lövés…a kakas felrepül…erre tart az erdőszélen…jön, mint egy fácánkakas…jól eléje tartok, amikor elhúzom a ravaszt…bukfencezik lefelé! Már csak néhány fekete toll száll a levegőben, amikor lövésem visszhangja elcsitul.
Csörtetek ki az erdőből…Ott vergődik a réten. Mire odaérek, már mozdulatlan. Szinte csillog a kékes-fekete tollazata a rávetődő reggeli napfényben. A fehér szárny- és farktollak, a két égőpiros taréj csak még fokozza szépségét. Megilletődve, boldogan emelem fel. Nem győzök gyönyörködni az elegáns madárban, ismeretlen erdők szépséges vadjában.
Margaret és Karcsi már izgatottan várnak, hallották a két lövést. Margaret – kedves házikisasszony – szakrétői szemmel nézegeti a kakast, megmutatja az öt fehér alsó farktollat, aztán megölel, jobbról egy puszi, balról egy puszi;
-Öreg kakas, öreg kakas!
-Kösz – mondom – de nem vén kakas!