Öt lövéssel (Nimród, 1979. augusztus)
Szerb Imre: Öt lövéssel
A nap azzal kezdődött, hogy disznócsapázás közben lőttem egy háromszárú, rendellenes agancsú őzbakot. Ilyen az én szerencsém. Mihelyt vendéget hívok, hozzám dörgölőzik, mint egy féltékeny, öreg vadászkutya.
Vendégemet a kálmáncsai faluvégtől nem messze egy öreg kan állandó járására ültetem, én meg a szuloki beiratkozás után hetedmagammal a hercegi erdőt körülvevő búzatáblák egyikére megyek.
A gabona hatalmas foltokban legázolva, ahol áll, ott viszont majdnem hónaljig ér. AZ erdő sarkától átlósan vontatócsapa jön a kis facsoportig, ahol ülök, ezen vitték be a hordozható magaslest, és ezen ballagtam be én is a megrakodva az esti les kellékeivel.
A búzatáblát három oldalról erdő veszi körül, s ahogy nagy kényelmesen elhelyezkedem, úgy érzem jó hely jutott. A kezem ügyébe készítek mindent, s amikor cigarettára gyújtok, már a lefekvéshez készülődő rigók füttyögetnek egymásnak esti üzeneteket.
A nyugati égen jóindulatú lusta felhődunyhák között ment le a nap, és egy tőkésréce csapat sziszegő szárnyakkal húz el felettem. Valami eldugott kiöntésen tanyázhatnak, mert a tavakon már egy hete nem lehet kacsát látni. Üldögélek a sűrűsödő homályban. A hold majd csak kilenc óra felé kel, addig nem sok esélyem van. Fiatal kis suta tanácstalankodik az erdőszélen, aztán mégis visszamegy. A falu felől vasárnapi hangokat hoz a szél, és az esti motorvonat is elhúz Kaposvár felé. Ismét rágyújtok egy cigarettára, de alig szippantok párat, amikor a hátam mögül gyanús zajt hallok: valami közeledik. Ez nem igaz! Egy hatalmas disznó! Most keresztezi az utamat, meg is torpan azon nyomban, s szinte lábujjhegyre állva szimatolja a búzaszálakat, ahova a kabátom-pokrócom odaért.
Nézem a disznót mozdulatlanul és várom, hogy mikor ugrik el hatalmas fújással. De nem! Szembefordul velem, s mintha látna, úgy bámul percekig a magasles felé. Aztán keresztbefordul és megindul a búzában az erdő irányába. Most már állok, a puska a vállamnál és a céltávcsővel kísérem a lassan vonuló fekete alakot, s amikor kiér egy letarolt foltra, lövök. A csattanás után hallom, hogy összeesik, vergődve evickél a búzában, majd fújva-sóhajtozva igen lassan tart az erdőnek.
Újra töltök a golyóscsőbe, a céltávcsövet puskalámpára cserélem és elébe lövök a disznónak. Félkörben megkerülöm, és megállok az erdőszélen. Néma csend, nem mozdul semmi sem. Tudom, tudja, hogy itt lesek rá, de meg kell várnom, míg elárulja a hollétét. A várakozás túl sokáig tart. Megindulok a búzában az erdőszéllel párhuzamosan. Hirtelen megállok. Igen, a disznó is megindult, de talán egy lépéssel később állt meg, mint én, így már sejtem, merre lapulhat. Lassan közelítek felé, lövésre kész puskával, és megtalálom a széles, véres csapát, amelyen elvonszolta magát idáig. Visszafelé megy a saját csapáján. Most már nem kell félnem, hogy örökre eltűnik az erdő csalános-hamvasszedres, kabátszaggató, áthatolhatatlan sűrűjében.
Puskalámpával végigpásztázom a búzát, de a földön állva nem láthatom meg, esetleg a kalászok mozgásából sejthetném csak, hogy merre jár. Végre megindul, és a saját nyomán utolérem. Itt van előttem, nagyon beteg. Hatalmas vaddisznó, de farral van felém, nem tudok lőni. Oldalról próbálom megkerülni, de közben ő is továbbvonszolja magát. Végre félig szemből, félig oldalról megtalálom a lámpával, és meglövöm az alsó csőből.
Csak kínlódik tovább, mire a golyóscsőből is nyakon lövöm. Még mindig mászik! Fújtatva fogcsikorgatva. Lehetőleg úgy fordul mindig, hogy a fara legyen felém.
Miközben újra töltök, lassan megy tovább, hátulról tíz lépésről a lapockája mögött megint meglövöm. Újra töltenék, de nincs több lőszer nálam! A magaslesen van.
Visszamegyek a leshez, majd óvatos lépésekkel megkeresem a disznót. Már egy hangot se ad, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy dermedt. Izgalmas pillanatok. Mire megtalálom, már annyi ereje sincs, hogy felüljön, de még él! Szeme le-lecsukódik a lámpafényben, s közelről fültövön lövöm. Ez már neki is elég.
Elmegyek az autóért, de hárman is alig tudjuk centiről centire beemelni a kocsiba. A többiek a nagy lövöldözés hallatán mérgükben hazamentek.
Mire bedöcögtem a disznóval a faluba, a vendégem is megjött. Az általános álmélkodás közepette az tetszett nekik a legjobban, hogy egyik vadásztársam szerint azt a magaslest, amelyről az öreg kant lőttem, igazán esélytelen helynek tartották, két hét óta már mindenki szerencsét próbált rajta, de őzeken kívül nem láttak semmit.
A zsigerelésnél derült ki, hogy az első lövésem eltörte mindkét elülső lábszárcsontját, ezért nem tudott az erdőbe menekülni. A második elölről magas lapockalövés, sajnos nem hatolt a mellüregbe, ezért nem volt halálos. A harmadik lövésem a lapocka mögött a bordákon gurulatot kapott, a szétfreccsent ólomvégű lövedék megállt a lapocka és a mellkas között. Negyedszerre nyakon lőttem, de a golyó nem ért csigolyát. A kegyelemlövés a fültőnél találta el.
Ha az első lövés nem teszi mozgásképtelenné, ma egy kapitális agyarral kevesebb lenne vadászszobám falán!