Schmidt Egon: Őzgida

A hajnal könnyű párafüggönyt borított a lustán hömpölygő Tisza fölé. Az imbolygó ködfoszlányok együtt hintáztak a finoman fodrozó hullámokkal, egyik oldalon homályba burkolták a parthoz simuló füzeseket, máshol csak a folyó közepén gomolyogtak.
A kanyarban összeszűkült a meder, forogva örvénylett a nyárfapihékkel meghintett sárga víztenger és talán arról az időről álmodott, amikor még vadul és béklyók nélkül vágtatott végig a nagy pusztaságon. A parthoz érkező víz azonban már szelíden és ütemesen loccsant a homokos oldalból kinyúló gyökerek között. Mintha csak óraműre járnának, úgy érkeztek az apró hullámok, fúrták, vájták a meredek partot és mindegyikük magával ragadott néhány szétmállott agyag rögöcskét.
Fent a parton keskeny homoksáv húzódott, beljebb sűrű fűzbokrok álltak, azon túl pedig már a buja ártéri erdő nyújtózkodott. A vadőr a fák között, egy bokor tövében üldögélt. Napbarnított arca és zöld ruhája teljesen egybeolvadt a környezettel. Leshelyéről lelátott a folyóra, de szemmel tarthatta azt a tisztást is, amit az erdő hatalmas nyárfái és az öreg, görbe törzsű fűzfák úgy álltak körül, mint a katonák.
Szeretett a folyóparton üldögélni. A Dunántúlról került az Alföldre és még ma is csak az erdőben érezte igazán otthon magát. Kevés fa volt a területen, jobbára telepített nyárosok vagy akácosok és a vadőrt csak a folyót kísérő széles ártéri erdő emlékeztette valamennyire gyerekkorának vaskos törzsű bükköseire.
Az ártér a vad számára is menedéket jelentett. Az őzek innét jártak ki legelni a gáton túli földekre, a fácánok ide húztak be esténként, sőt még néhány fogolypár is megtelepedett az irtásokon felnövekvő gazosokban. Az ártér volt a terület vadkamrája és ezt tudták sajnos azok is, akik titokban jártak a nyulak és fácánok után. A vadőr többször fogott már itt hurkolókat, akik a szederindákkal át meg átszőtt sűrűben vezető keskeny váltókon próbálták elhelyezni gyalázatos gyalázatos drótszerszámaikat.
Ezen a reggelen azonban semmi ilyesmi nem történt. Csend és nyugalom úszott a levegőben. Sárgarigók kergették egymást a magas ágak között, gerlék búgtak szüntelenül, néha egy-egy fülemüle is megszólalt, de nyomban rá ismét elhallgatott. A vadőr még emlékezett rá, hogy milyen fülemülekoncert volt itt május elején és egy kicsit elcsodálkozott, amikor a rövid énekstrófákat hallotta. De amikor megpillantotta a bokrok között eleséggel repülő barna madarakat, elmosolyodott.
-Persze, etetnek már, – dünnyögte halkan és simított egyet a bajuszán. – Hogy elszaladt a tavasz – tette hozzá magában és a lombokat nézte, amelyek teljes pompájukban borították a fákat és a bokrok ágait. Mintha csak tegnap lett volna, hogy az első rügyek megpattantak.
A nyárfapihék megállás nélkül hullottak a magasból, akár a hóesés. Ha szélroham söpört végig az ágak között, a sok apró pihe mind felkavarodott. Egy ideig játékosan forogtak a levegőben, azután szép csendesen leszálltak újra, a levelekre, a fűszálakra, de még a fűzfák ráncos törzsei is kifehéredtek tőlük.
A vadőr nézte és hallgatta az erdőt. Ezernyi csillogó szárnyú rovar cikázott és zümmögött a levegőben, piros tarkójú harkály kopácsolt szorgalmasan az egyik fűzfa vaskos ágán, fentről pedig szakadatlanul érkeztek, himbálózva hullottak alá a leheletfinom fehér nyárfapihék. A férfi tudta, hogy már mennie kellene, de a hajnali erdő varázsa fogva tartotta.
Megnézte az óráját.
-Tíz perc múlva indulok, – gondolta, amikor hirtelen egy fácánkakas hangos kakatolása szakította meg a csendet. A következő pillanatban a csillogó testű, hosszúfarkú nagy madár suhogva végigrepült az ágak között, azután már a folyó felett vitorlázott és csak a túlsó parton ereszkedett le a gaz közé.
-Hát ezt meg vajon mi lelte? – kérdezte a vadőr csak úgy önmagától, majd megtapogatta a fűben mellette heverő puskát és óvatosan arrafelé fordult, ahonnét a fácánt repülni látta.
Egy ideig semmi sem történt. A harkály tovább dobolt az ágakon, önfeledten kergetőztek a sárgarigók és a vadőr már arra gondolt, hogy csak véletlen volt az egész.
-Ostoba kakas, úgy látszik rájött a bolondja – dörmögte a bajusza alá. De azért tovább figyelt, szeme kutatva járta a sűrűt és nem lepődött meg túlságosan, amikor az egyik bokor alól fekete színű, sanda kinézésű kutya óvakodott elő. Orrát a földön tartotta, majd felemelte a fejét és oldalt nézett. Tartása feszült figyelmet árult el. Mintha szimatot kapott volna. Mereven állt, csak rövid farka mozdult néha, nedves orrával e levegőben járó illatokat kutatta.
A vadőr lassan felemelte a fűben heverő puskát, de még várt a lövéssel. Kíváncsi volt, mi fog történni. A kutya kint állt a tisztáson, semmi esélye sem volt a menekülésre. Még mindig a levegőben szimatolt, azután néhány óvatos lépést tett előre. Egy apró faág pattant árulkodóan, és ebben a pillanatban a tisztás túlsó oldalán őzsuta állt fel a magas fűben. Legfeljebb húsz lépésnyire volt a feszülten figyelő kutyától. A vadőr szorosabban markolta meg a fegyvert és közben azon csodálkozott, hogy az őz miért nem menekül. Hiszen látnia kellett az ellenséget. Ehelyett mozdulatlanul állt, és amikor a kutya támadott, nem elfelé szaladt, hanem hatalmas ugrásokkal szinte az orra előtt vágott át keresztben a tisztáson. A korcs megperdült a tengelye körül és utána vetette magát, de a ráirányított fegyver ebben a pillanatban eldördült és a kutya a gaz közé zuhant. Lábai még mozogtak egy darabig, azután örökre elcsendesedtek.
A férfi kidobta a hüvelyt a puskából és közben az őzsuta távolodó zajára figyelt. Azután a kutyához ballagott és csizmája orrával megfordította az élettelen testet. Minden kutyát ismert a faluban és tudta, hogy ez nem azok közül való. Valahonnét a távolból járt el vadászni, míg jól megérdemelt sorsa beteljesedett.
A rohanó őz lábainak zaja nem hallatszott már, de a vadőr pontosan emlékezett, hol ugrott fel, amikor először megpillantotta. Kíváncsian arra felé indult. Széthajtotta egy csenevész bodza ágait, kíváncsian alája pillantott, azután úgy maradt mozdulatlanul. A bokor tövében, a lapulevelek között, apró őzgida feküdt. Finoman pettyezett szőrével úgy beleolvadt a tavalyi lomb közé, hogy alig lehetett észrevenni. Mozdulatlan volt, csak a szemei éltek és valami homályos, néma rémülettel meredtek a föléje hajló férfi arcába.
A vadőr kicsit meghatottan nézte a földön össszegömbölyödve fekvő kis állatot, és közben a sutára gondolt. Hát ezért nem futott el azonnal, amint a kutyát meglátta! Most valahol az erdőben áll, talán pár száz méternyire innét, de minden idegszálával errefelé figyel, ide vágyik, ahol kis gidáját hagyta a bodzabokor és a lapulevelek árnyékában.
A vadőr még egy pillantást vetett a mozdulatlan állatra, majd lehajolt és nagyon óvatosan föléje simított egy lapulevelet. Olyan széles volt, hogy a gida csaknem teljesen eltűnt alatta. Amikor néhány méterről visszafordult, már csak a bodzát és a fehér pihékkel meghintett leveleket látta. Megkereste a kimúlt kutyát és a lábánál fogva elhúzta onnét. Jó messzire vitte, ahonnét már nem is látszottak a szélben finoman imbolygó zöld lapulevelek.