dr. Hónicz Miklós: Pofonegyszerű

Hazai és külföldi szakemberek kísérik figyelemmel, támogató és „rosszmájú” érdeklődéssel a magyar vadbiológiai kutatás kiemelkedő jelentőségű eredményét: az immobilizáláson alapuló, „nagyterítékű” élővad-befogás új technológiájának kísérleteit, kidolgozását és gyakorlati alkalmazását.
Szerkesztőségünk kérésére dr. Hőnicz Miklós, a Budavidéki Állami Erdő- és Vadgazdaság állatorvosa először ad részletes, élményekkel is fűszerezett betekintést közel évtizedes gyakorlati és kutató munkájának „műhelytitkaiba”.

A vadbefogást már az ősember is ismerte. De amíg az ősember korában a vad élve befogása a mindennapi élelem megszerzését, a vadon élő állatok háziasítását jelentette, addig napjainkban a vadgazdálkodás és a vadbiológiai kutatás eszközévé vált. Az idők folyamán természetesen a vadbefogás módszerei és eszközei jelentős változáson mentek keresztül.
A vermet követte a háló, majd a befogókarám használata. Ez utóbbit a XIX. század második felétől már rendszeresen alkalmazták. A háló és karám, mint mechanikus élővad-befogó eszközök mellett hosszú ideig egyetlen kémiai anyagot ismertek csak, az indiánok által ősidők óta alkalmazott kurárét.
Az állatok mozgásképtelenné tételében (immobilizáció) és kézre kerítésében ugrásszerű fejlődés volt az önműködő fecskendőt kilövő számszeríj (Fábián-féle) és a széndioxid, illetőleg lőporgázzal működő puskák (Cap-Chur, és Palmer puska) megjelenése. Az állatba lőtt fecskendőből a bénító anyagot a becsapódáskor az ütés következtében elsült belső patronból keletkező gáz juttatja be. A kábítás különleges módja a szovjet Komarov által először alkalmazott, felfúrt kispuska-töltény, amelynek magjában van elhelyezve a por alakú hatóanyag.
Az élővad befogásnál napjainkban is alkalmazott hálós befogás munkaigényes, és eredményességét nagyon sok külső tényező – az állatok váltóhelyei, szélirány, terepadottságok – befolyásolják. A beruházást is igénylő befogókarám használata a téli etetési időhöz kötött, alkalmazása – különösen a dám befogásánál – emberre, állatra nézve egyaránt veszélyes.
A kábító fecskendőt kilövő fegyverrel többnyire csak 1-1 állat befogása lehetséges, de hatékonyságának a 30-70 méteres lőtávolság is határt szab. A felfúrt kispuskatöltény – optimális körülmények között – 150 méteres távolságig is biztonságosan használható.
A hálóval, karámmal és belövő fegyverekkel még nem zárultak le az élővad befogáshoz használható eszközök. Sőt! Ez utóbbiakkal szinte egy időben az élővad befogásnak egy sajátos módjával kezdtek kísérletezni. Ez pedig a kábító anyag takarmányba történő keverése.
IMMOBILIZÁCIÓ

Az állatok mozgásképtelenné tételét a központi idegrendszerben (agyvelő, gerincvelő), illetőleg az izomzatban, az idegek és izomsejtek összeköttetéseiben kémiai hatóanyagokkal érhetjük el. A központi idegrendszerre ható anyagok nemcsak mozgásképtelenné teszik az állatokat, hanem a külső ingerek káros hatását (stressz, hang, idegen szag, látás) is csökkentik. Ma már ezt legtöbbször többféle anyag kombinációjával érjük el, amelyek egyrészt kábultságot, másrészt az izomtónus (izomfeszülés) csökkentését, ezáltal mozgásképtelenséget idéznek elő.
Amerikai, angol és német kutatók már ezelőtt 5-10 évvel megkísérelték a kábító anyaggal preparált takarmány fölhasználását. A takarmányba kevert Diazepam (más néven Seduxen, illetőleg Valium) alkalmazása inge jó eredményekkel járt. Ezért kezdtem hozzá magam is azokhoz a kísérletekhez, amelyekre egyrészt a Gyulaji, másrészt a Budavidéki Állami Erdő- és Vadgazdaság nyújtott lehetőséget, és amelyért ezúton is köszönetet mondok. Ez a két gazdaság a kockázatot is vállalta, hogy új, hatékonyabb eljárást találjunk az élővad befogáshoz.
De ne vágjunk a dolgok elébe! Miért is szükséges a XX. század második felében az élővad befogás? Egyrészt azért, hogy végre megoldhassuk a nagyvad telepítési terveket. Ez hazánkban elsősorban két vadfajt érint: a dámszarvast és a muflont. Másrészt azért szükséges az élővad befogás, hogy az egyes nagyvadfajok nagyobb egyedszámain végezhessünk vadbiológiai, állategészségügyi és egyéb vizsgálatokat. Hiszen kit ne foglalkoztatott volna az a kérdés, hogy honnan jött és hová megy a területen megjelenő ismeretlen bika vagy muflonkos, netalán őzbak? Márpedig az ilyen kérdésekre csak az állatok egyedi jelölésével kaphatunk választ. Az említettek mellett élővad-exportunk is megnövekedhet, hiszen a világhírű nagyvadállományunkból származó tenyészanyag mindig érdeklődésre tartott és tart számot külföldön is.

AZ ELSŐ KÍSÉRLET

Ilyen és ehhez hasonló okok miatt kezdtem újra hozzá azokhoz az immobilizációs vizsgálatokhoz, amelyekkel lényegében már tíz éve foglalkozom.
Az első, az eddig más szerzők által leírt módszer kipróbálása volt. Az eredményre ma is jól emlékszem.
Gyulajon történt. A vadászház melletti etetőbe helyeztük ki a Seduxennel kezelt takarmányt.

A preparált takarmányt kisebb kupacokba helyezzük ki, így egyszerre több állat fér hozzá

Egy órai várakozás után az etető körül 8-10, egyhelyben álló dámot – többségük bika volt – láttunk, amelyek közeledésünkre nem menekültek el, még akkor sem, amikor már csak 30-40 lépésre voltunk tőlük. Feszült pillanatok következtek. Melyiket próbáljuk megfogni? Végül egy addig észrevétlen tehén közeledése döntötte el a kérdést. Lassú, imbolygó léptekkel jött az etető felé, a lábai előre és hátra szétcsúsztak. Odafutottunk, de nem tudtuk megfogni. Még négy bikát kergettünk meg így, azonban 3-4 méternél nem jutottunk közelebb hozzájuk. Abbahagytuk a próbálkozást, de kezdetnek ennyi is elég volt. Nyilvánvaló, nem a kellő adagot raktam az etetőbe és akkor arra még nem gondoltam, hogy a vad befogásánál az állatok viselkedésének, szokásainak milyen lényeges szerep jut.
Egy hónap múlva megemelt adaggal a földre helyezett etetővályúba szórtuk a kukoricát, majd a 400 méterre levő dombról figyeltük az eseményeket. Távcsöveinkkel láttuk, ahogy a visszatérő dámok szagolgatták a kukoricát, és kerülgették egymást. Úgy nézett ki, mintha mind egyszerre szeretne enni, de nem fér hozzá, mert folyton váltották egymást az etetővályúnál.
A bikák erőszakosabbak voltak, ezért csak néha jutott egy-egy tehén közelebb a vályúhoz. Így telt el majdnem másfél óra! Egyszerre csak az állatok szétugrottak, és az üresen hagyott etetőhely közepén egy tehén, mellette pár lépésre pedig egy középkorú bika feküdt. Lerohantunk, de örömünk korai volt. A bika és a tehén is szinte egyszerre ugrottak fel, amikor 10-15 lépésre megközelítettük őket. Elfutni azonban már nem tudtak. Hosszas kergetőzés után végre sikerült a tehenet megfogni. Megvolt az első! Az első élő dámot bevihettük a gyűjtőhelyre!

Az elbódult dámbika világos nappal is bevárja a közeledő embert

Délután ugyancsak a preparált takarmánnyal egy másik etetőhelyen hat tehenet, három bikát és egy borjút sikerült megfogni. Most már biztos voltam abban, hogy a módszer jó, de néhány kérdésre még megnyugtató választ kell kapnom.

A hajnali-délelőtti utánkeresés során többnyire bikákat találtunk, az eszmélő állatokkal gyakran kell „birokra” kelni.

A BEFOGÁS SIKERÉNEK TITKA

Mi lehet az oka, hogy délelőtt – bár felvették az állatok a kukoricát – csak egyetlen dámot sikerült megfognunk, míg délután ugyan azzal a takarmánnyal már kilencet? A magyarázatot az anyag hatásának és az állatok viselkedésének az ismerete adta meg. A kukorica felületére ragasztott Seduxen egy része már az állat szájába – nyál lúgos közege miatt – gyorsan oldódik, és megkezdődik a felszívódás is. Az irodalmi adatok alapján is ismert adag esetében (70/80 mg/testsúly kilogramm) csak annyit anyag szívódhat fel, amely az állatok központi idegrendszerén keresztül kezdetben vérnyomásesést és enyhe fokú kábultságot idéz elő. Emiatt bizonytalanná válnak és abbahagyják a további takarmányfelvételt. Ha ez világosban történik, a bizonytalanul mozgó állat riasztóan hat a csapatra. Ezért fordult elő, hogy a világosban felvett, preparált takarmányból kevesebbet fogyasztottak, majd szétszéledtek a dámok. Ezt a hatást a későbbiekben az egymástól 2-3 méterre elhelyezett kis kukoricakupacokkal sikerült kivédeni, így egyszerre több állt fogyaszthatta a takarmányt.
Az előbbiekből következik, hogy a befogás előkészítésénél a hely kijelölésének és állandó megfigyelésének igen nagy jelentősége van. Döntő mértékben befolyásolja a vadbefogás sikerét, hogy az etetőhelyen előfordul-e más vad is.
A dámcsapat például elvonul, ha gímszarvas jelenik meg az etetőnél. Leginkább a vaddisznók hiúsíthatják meg a befogást, mivel egyrészt felveszik, eleszik, másrészt széttúrják a kirakott kukoricát. Azt gondolom nem is kell mondanom, hogy megjelenésükkel el is zavarják a többi vadfajt. Több éves kísérletezés után bebizonyosodott, hogy az élővad befogás során nem a preparált takarmány, nem is a szállítás és utókezelés, hanem a kóbor kutyák és a rókák okozzák a legnagyobb bajt. A kutyák ugyanis a vérükből fakadó szenvedélyes öldökléssel megfojtják a magatehetetlenül fekvő állatokat, elsősorban a dámot, őzet és a muflont. A kábultakat pedig addig üldözik, amíg nem tudják lerántani. A megfojtott és kikezdett állatokkal azután többnyire a vaddisznók gyorsan végeznek. Egyébként, mint arról több esetben is meggyőződhettünk, a vaddisznók nem bántják a kábultan fekvőket, csak ha azokat már más vad rágni kezdte. A rókák kártevése elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a fekvő állatok farkát rágják le, és csak ritkán – akkor is csak a kis borjakat – fojtják meg.
Mindig tudtuk, ha a kábult állatok szétszóródtak, a befogás helyén más vadfaj is megfordult. Többségük ugyanis helyben elfeküdt, vagy egy közös irányba indult el. Többszöri ellenőrzés és egybehangzó megfigyeléseink szerint azok a dámok, amelyek ettek a preparált takarmányból, függetlenül a dózis nagyságától, 3-500 méternél nem mentek messzebb az etetőhelytől. Talán nem érdektelen a mellékelt helyszínrajz, amely 1979. III. 7-én egyetlen etetőhely körül 43 megtalált dám elhelyezkedését illusztrálja.

ZSINEG LETT A LÁDÁKBÓL

Az első alkalmakkor a kábult állatokat rögtön szállítóládákba tettük és úgy vittük őket a gyűjtőhelyre. Rövidesen beigazolódott, hogy módszerünk így nemcsak munkaigényesebb, hanem kifejezetten káros is, mert a ládában a többnyire még magatehetetlen állat gyakran a nyakát maga alá szorítva megfulladt. A „kényszer” alakította ki új módszerünket. Szerencsénkre mindjárt a befogás elején elfogyott a láda, így nem tudtunk mást tenni, mint ideiglenesen az állatok lábát összekötöztük. Az így megkötözött állatok nyugodtan fekszenek és fejüket többnyire föltartják.

A kötözés egyszerű művelet, többnyire mégis két ember kell hozzá.

A későbbiekben már csak ezt a módszert használtuk, mert így a szállítás bármilyen szénával bélelt járművön könnyűvé vált. A kisebb állatok – dám, muflon, őz – megkötözéséhez elegendő egy darab közönséges spárga vagy bálakötöző zsineg. Óvatosságból a gímszarvas lábait valamivel vastagabb kötéllel kötjük össze. A kötözés technikája rendkívül egyszer: a két első láb közé kell hőzni az egyik hátsó lábat, kívülre pedig a másikat és a madzag két végét már csak csomóra kell kötni.
Persze a vadbefogás, a kötözés csak így leírva egyszerű, nem egy esetben a szó szoros értelmében birkózni kell a tehetetlen, de nem erejétől megfosztott állattal. És aki nem hátulról, hanem szemből közelíti meg a földön fekvő állatot, gyorsan és könnyen megtanulja, milyen a dámbika rúgása.
Munkatársaim rövid idő alatt olyan specialistákká váltak, hogy szinte már sportteljesítmény számba ment egy-egy „nehezebb eset” megfogása és megkötözése.

REKORD

A preparált takarmányt általában délután raktuk ki, hogy naplemente után, vagy még előtte a dámok zavarás nélkül felvehessék. Este 10 órakor kezdődött a „műszakunk”. Lehetőleg csöndben közelítettük meg az etetőhelyet és kézi reflektorral kerestük meg az elkábított állatokat. Így volt ez azon a hideg, februári, holdfényes éjszakán is, amikor az előző napokban esett hó nagy eredményt sejtett.
Gyulajban – a „haditervnek” megfelelően – a marcinkúti és a cserkaszállói etetőhelyen raktuk ki a kis kukoricahalmokat. Már fényes nappal 120-150 dám futott szét érkezésünkkor az etető környékéről. Na itt nagy fogás lesz, csak győzzük! Valahogy senkinek sem volt kedve lefeküdni az esti indulásig, hangosan és magunkban is azt latolgattuk: vajon hány dámot tudunk megfogni, felveszik-e a takarmányt, mennyi a tehén, mennyi a bika…
Megegyeztünk, hogy a kocsival az etetőtől háromszáz méternyire megállunk, s onnan gyalog megyünk be. Így is történt. Csöndben kiszálltunk és lassú, óvatos léptekkel haladtunk az etető felé. Közben a reflektort többször fölvillantva kutattuk a környéket – nincs-e már útközben is fekvő állat.
-Világíts csak! – suttogta Gábor -, mintha villant volna az előbb egy szempár. Ezek mindig szinte legizgalmasabb pillanatok. Valóban, egy tehén kábultan állt a fénycsóvában. Bamba tekintetén látszott, hogy gyomra, mohósága áldozatává vált. Még néhány lépés és Gábor meg Ákos már kötözi. Szemünk lassan megszokja a sötétséget is.
Az etetőhelynél, mint egy délidőben pihenő tehéncsorda, úgy fekszenek a dámok. Mindenki rohan, hogy a legközelebbit megfogja. Igen ám, de ha mindenki a lábak összefogásával foglalatoskodik…nincs aki kötözzön. Gyorsan kialakul a munkamegosztás. Az egyik bika föláll, menekülni akar. Gábor hatalmas „robinzonáddal” veti magát utána…Megvan, már kötjük is a lábait. Egyik brigádtagunk a sötétben nyöszörög: – Gyertek már segíteni! Jó időbe telik, míg valaki „megszánja”. – Már háromszor pördültünk át – lihegi és a hidegtől meggémberedett ujjait szinte le kell fejteni a tehén lábairól. Természetesen a humor, a megjegyzések sem maradnak el… – Ki tudja mit csináltál itt a sötétben ezzel a szegény tehénnel?!
Az órámra nézek, négy óra elmúlt. Összeszámoljuk a terítéket, huszonegy dámot fogtunk. Mire lefűrészeljük a bikák agancsát, a vontató is megérkezik, és fölrakjuk az első éjszakai szállítmányt.
A másik etetőhelyen „csak” tizenkilenc a teríték, a gyors reggeli közben mindenki már az utánkeresés lehetőségein morfondírozik. Minden etetőhely környékét ugyanis át kell vizsgálni, nehogy elkábított állat maradjon a területen. Délig újabb kilenc dámot találunk meg. Már csak egy kell, és meg lenne az ötven! Kitartóan bukdácsolunk az erdőben, a bokrok-ágak között és…Egy tehén ott fekszik előttem, úgy 50-60 lépésre. Közeledésemet már meghallhatta, mert a fejét néha felém fordította, miközben fától-fáig lopakodtam. Már csak 10-15 lépés van hátra! Még mindig fekszik! Csak most sikerüljön! Vadászat közben sem dobog soha jobban a szívem. Meg kell lenni az ötvenediknek! Gyors futás, de a tehén már kezd magához térni. Felpattan, majd az első pár lépés után felbukik. Utána vetődöm. Csak az egyik hátsó lábát sikerül megfognom. Együtt hempergünk le a havas oldalon, s közben, akárhogy is nem akartam, a lába kicsúszott a kezemből. Sajnos, a tehén gyorsabban tért magához, mint én, föltartott farokkal, négy lábon pattogva elmenekült. Fel kellett adnom a kergetőzést…így az egy napi „rekordunk” csak 49 maradt.

AZONNAL ENNI KEZDENEK

A Gyulaji Állami Erdő- és Vadgazdaságban befogott dámokat – kábultságuk szerint elkülönítve – 3-6-os csoportokban helyeztük el a 3×3 méteres fedett és bedeszkázott boxokban. Az állatok átlagosan 24-36 óra múlva tértek magukhoz. Először a borjak, aztán a tehenek és legkésőbb az idősebb bikák. Mivel az eléjük helyezett takarmányt közvetlenül „eszmélésük” után mohón felvették, gondoskodnunk kellett, hogy folyamatosan, jó minőségű, lédús répát, burgonyát, káposztát kapjanak. Ellenkező esetben az almot eszik meg és ettől – esetleg csak 2-3 héttel a befogást követően – bendőmegterhelés miatt elhullhatnak.
A takarmánnyal történő élővad befogás első eredményeiről az 1978. szeptemberi NIMRÓD FÓRUM-BAN már beszámoltam. Csak emlékeztetőül említem meg, hogy a statisztika zárásáig összesen 222 állatot (176 dámszarvast, 42 gímszarvast és 4 muflont) fogtunk be. Talán nem érdektelen az újabb eredményekről is számot adni.
(A 486 dámszarvason felül a preparált takarmánnyal további 28 gímszarvast, 6 őzet és egy vaddisznót fogtunk be).
A számok nyilván sok vadgazdának egyértelmű információt adnak a körülmények ismerete nélkül is. Mégis azt hiszem, nem érdektelen néhány – a statisztikában nem jelezhető – egyéb tényezőre is fölhívni a figyelmet.

LEGFONTOSABB AZ ELŐKÉSZÍTÉS

Az eredményes befogás legfontosabb feltétele a pontos, minden részletre, körülményre kiterjedő előkészítés. Elsősorban ismerni kell a vadjárást, hogy hol váltanak az állatok az etetőhelyre. A vad befogását erősen befolyásolja az időjárás. Esős időben és szeles helyen elmaradtak az eredmények. Viszont száraz, hideg, havas időben váratlanul jó eredmények születtek. Döntő a szoktató etetésre használt takarmány minősége. Véleményem szerint a jó minőségű szilázs folyamatos etetését nem pótolja sem a szemes, sem pedig a gumós takarmány.
Az előkészítéshez tartozik, hogy a vadmozgás rendszeres megfigyelésén, a szoktató etetések folyamatossá tételén kívül ne maradjon a vadbefogásra kijelölt terület körzetében dúvad. Mint a statisztikákból is kiderül, a 34 elpusztult dámból 25-öt kóbor kutyák, illetőleg rókák és vaddisznók pusztítottak el.
Meggyőződésem, hogy a veszteség körültekintő előkészítéssel és a befogás, valamint a szállítás még jobb szervezésével a minimálisra, 1-3 százalékra csökkenthető. Ez a veszteség – úgy gondolom – jelentéktelennek mondható, bár az is igaz, hogy a megfojtott vagy a kényszerből letarkózott állatok húsa emberi fogyasztásra alkalmatlan. Sőt! Kifejezetten veszélyes! Persze ez fennáll más kábító anyaggal történő befogásnál is, amit talán ellensúlyoz, hogy a puskás vadászat közben sebzés miatt esetenként ennél jóval nagyobb is lehet a veszteség.

A VADÁSZOK ÉRDEKE

Nem hallgathatom el az élővad befogás szubjektív feltételei közül, a helyi vadászok anyagi érdekeltségének megteremtését sem. Ugrásszerűen nőttek az eredmények, amint a hivatásos vadászok a befogott vad után is megkapták a lődíjat, amint érdekeltté váltak az eredményességben. Ehhez talán még annyit, hogy a kezdeti ellenállást időközben lelkiismeretes hozzáállás váltotta fel, s nem kell sok idő és meggyőzés ahhoz, hogy a vadgazdák felismerjék az élővad befogás előnyeit, gazdaságosságát.
Mert mit mutat a költségvetés? A 486 dám befogásához az anyagköltség az 50.000 forintot sem érte el – nem számítva rezsiköltségeket (a szállítójárművek használatát, a takarmány, a munkabér költségeit és az egyetlen beruházás: a tároló karám egyszeri megépítésének árát). Míg bevételként a gazdaság több millió forintot könyvelhetett el, ennek jó részét devizában kapta meg a népgazdaság.
Összefoglalva: ma még túlzás lenne azt állítani, hogy a nagy terítékű élővad befogás technológiája teljesen kidolgozott, hiszen évről évre újabb és újabb ésszerűsítések tökéletesítik a gyakorlatot. Annyi azonban biztos, hogy az immobilizációs vadbefogás új utat nyit meg a vadtelepítésben, az élővad export további bővítésében, a vadbiológiai, vadegészségügyi kutatásokban.