Récevadászat "Búzaországban" (Nimród, 1980. szeptember hó)
dr. Studinka László: Récevadászat „Búzaországban”
Unokatestvérem és jómagam a végtelen Kanada fölött repültünk nyugat felé. Az Atlanti-óceán partján fekvő Montreálból a Saskatchewan állambeli Saskaton városba igyekeztünk, amely már a „közép-nyugat” szívében fekszik. Egy ilyen kanadai provincia olyan nagy, mint fél Európa! Csaknem egész nap repültünk olyan hosszú útvonalon, amelyen Budapesttől a messze Szibériába is elkerültünk volna.
Az amerikai kontinens vándormadarainak, különösképpen a vízivadnak, három fő repülési útvonala van: egy az atlanti partok mentén, a másik a Csendes-óceán partvidékén, a harmadik pedig a Nagy-Tavak vonalán, a kontinens közepén, amely a tundraövezetnél kezdődik és messze délre – majdnem Mexikóig – húzódik.
ENNEK A VÁNDORÚTNAK egyes területei, különösen azok, amelyek Kanada déli részein és az Egyesült Államok északi államaiban feküsznek, a vízivad számára kivételesen előnyös életfeltételeket nyújtanak: nemcsak számtalan csendes vízfelület van ott – kisebb és főleg úszórécéknek alkalmatos -, hanem annyi mageleség, amennyit csak el lehet képzelni. A nyárakkal és rekettyebokrokkal övezett temérdek tavon a tőkésréce és néhány még velük rokon úszóréce kitűnő költési lehetőséget talál. Az „ottani” récékhez azután vonulási időben, szeptember-októberben még számtalan „északi” réce csatlakozik, amelyek az embernemlakta, szinte végtelen északi területeken, az észak-nyugati territóriumban keltek ki a tojásból, és a meleg délnek vonulva itt, a terített asztal mellett pihennek meg.
Később az autóból már nagyon lestem a madárvilágot. De nagyot kellett csalódnom! Az óriási ország teljesen kihaltnak látszott. A európai szem hozzászokott az olyan vidékhez, amelyben még manapság is változatos madárvilággal találkozik. Ha mást esetleg nem is, de mégiscsak lát vetési varjakat, pacsirtákat, fecskéket és seregélyeket. Itt azonban az ország olyan óriási, hogy nemcsak az emberek, hanem a madarak is – és különösképpen a vad – elvesznek benne!
Távoli otthonom kedves üzenete gyanánt egy kékes réti héja repült alacsonyan a mezőség fölött. Ugyanúgy, mint otthon. Ugyanaz a faj ez is, mint a miénk, de annak újvilági alfaja. Röpképe azonban tökéletesen hasonló. Azután még láttunk két szarkát is. Ezek már valódi, hosszú farkú, tarkabarka madarak voltak, de ahogy később megállapíthattam, nem féltek az embertől.
A dolgok jobb megértéséhez néhány szót kell ejtenem az ottani vadászati viszonyokról.
AZ egész észak-amerikai kontinensen, mind Kanadában, mind pedig az Egyesült Államokban szabad vadászat uralkodik, kivéve a rezervátumokat és természetvédelmi területeket, amelyekből sok van ugyan, de az óriási kontinenshez viszonyítva mégis aránylag kevés. Ez tehát annyit jelent, hogy bárki bárhol másutt szabadon vadászhat, olyan területen, amely nem magántulajdon – és ezek a tulajdonban nem lévő területek szinte óriásiak. A magánbirtokon csak akkor, ha a tulajdonos megengedi a földjére való belépést. Meg is tilthatja a birtokán a vadászatot, ez esetben azonban Ő maga sem vadászhat ott.
A „SZABAD VADÁSZAT” országában nincs ember, aki a vadvédelemmel, a vad etetésével vagy a kártékonyak gyérítésével törődne! Ami vad egyáltalán van, az magától van, az előző évi állomány és a kemény tél maradványa. A vadvédelem tehát szinte kizárólag „negatív rendelkezéseken” nyugszik, vagyis, hogy például a vadászati időszakok aránylag rövidek. Albertában például a sharp-tailed grouse (Pedioecetes phasianellus) tyúknagyságú, hosszú farkú barna fajdféle, a legtöbb körzetben csak október 11-től november 18-ig vadászható, az oda betelepített európai fogoly csak szeptember 20. és november 30. között lőhető. Ugyancsak rövid a vízi vad, vagyis a vonuló madarak vadászati ideje is, alig két hónapig tart és azon kívül korlátozott a napi teríték (bag limit) és az a mennyiség, amely a vadász birtokában lehet (possession limit).
Nyílegyenes autópályán szeltük át az „országhatárt” Saskatchewan és Alberta tartományok között, és végül elértük utunk végcélját, Provost „várost”. Ez egy jellegzetes nyugat-amerikai városka, de jobban mondva „farm-bevásárló központ”, amelyben csak három utcán van néhány családi ház mini kertekkel, és amelyben a vasútvonal közelében óriási gabonatárházak emelkednek.
Ez a vidék messze földön híres az októberi vadlúd- és vadrécevonulás idején a vízi vad tömegéről. A számtalan, többnyire kisebb tavon a vízi vad nagyszerű pihenőhelyekre talál, a végtelen búzatarlókon pedig az eleség tömegére. Az itt otthonos récéknek többsége még nem vonult el, és ekkortájt csatlakoznak hozzájuk a szinte végtelen északi területekről dél felé vonuló vízi vad óriási tömegei, amelyek ezen a vendéglátó, barátságos vidéken sokszor heteken keresztül megpihennek, ameddig a tél és a havazás kezdete nem hajtja őket tovább dél felé.
UNOKABÁTYÁM ÉS BARÁTAI már évek óta járnak ide vadászni minden év októberében. Ő már ismerte itt a vadászat minden csínját-bínját, és állandó vadásztanyája volt „Keller bácsinál”, egy öreg farmernél. Most is kényelmes, fürdőszobás szállást kaptunk az alagsorban.
Magunkat láttuk el. Sütöttünk-főztünk kedvünkre. Megérkezésünk és a szívélyes kölcsönös üdvözlés után D. legelső dolga volt, hogy körülbelül száz csali récéjét és az elnyűtt vadászöltözeteit kihordta Keller bácsi garázsából.
A csali récéket beraktuk a kocsi csomagtartójába, engem pedig beöltöztettek kanadai vadásznak. Csak duplapuskám nem illett a „jelmezhez”, mivel arrafelé majd mindenki automatával, a szörnyű „pump-gun”-nal vadászik – amelyek persze kitűnően lőnek és jól fekszenek. Csakhogy nekem nem rokonszenvesek. Nagy előnyük, hogy úgyszólván nem rúgnak, mert az ismétlés felveszi a visszalökő erő nagy részét. Ezért a legtöbb ottani patron olyan erős, hogy duplapuskából kilőve úgy rúg, mintha ló rúgta volna az embert fejen és vállon. Tilos arrafelé ezekbe a „fecskendőkbe” többet, mint három patront tölteni, amit mindenütt be is tartanak.
Egyelőre fegyvertelenül mentünk felderítő utunkra, hiszen még nem voltunk vadászjegy tulajdonosok. Nagy hatással volt rám, hogy olyan tiszteletben tartották a törvényt. A községháza irodájában, ahol egy bank is működött, délelőtt kiváltottuk a vadászjegyeket. Nekem idegenként ötven kanadai dollárt kellett fizetnem az egész vadászidényre Alberta tartomány egész területére érvényes vadászjegyért, unokatestvérem azonban kanadai állampolgár lévén csak öt dollárt szurkolt le érte.
MÁSNAP DÉLUTÁN ELINDULTUNK az első, valóságos vadász kirándulásunkra. Egy körülbelül három hektárnyi tavon, amelyet itt-ott szegélyeztek csak nyárfák és bokrok, több száz récét láttunk. Elhatároztuk, hogy megkíséreljük két oldalról becserkelni és fölreppenteni őket – hátha így is lövéshez juthatunk -, majd pedig ott maradunk az esti húzásra. Komám ugyan mondotta, hogy ez eredménytelen lesz, de én, az európai récevadász, mégis meg akartam kísérelni. Hiszen sikerülnie kellene, a récék este bizonyára visszajönnek a vízre! De csalódnom kellett. A tóparti takarás nem volt elegendő, a tó széle mindenütt lapos és nádmentes volt, leginkább csak alacsony fűvel és kákával benőtt, így azután közeledtünkre a sok réce mind felszállt, s nagy szárnysistergéssel hamarosan lőtávon kívülre került.
Azután csodálatos napnyugtában volt részünk! Olyan szép volt, amilyen csak a széles síkságon lehet a pasztellszínű égboltozat. Megcsodáltuk az azúrkék keleti égen húzó sarki ludak hosszú sorait, amelyeket odafent még megvilágított a lenyugodó nap és amelyek mint csillogó gyöngysorok ragyogtak a sötét égi háttérben. Felejthetetlen, lenyűgöző látvány volt, számomra Kanada legszebb élménye, amely mélyen vésődött lelkembe.
Azután odatévedt két egyes fütyülőréce – angol neve baldpate – (Mareca americana), amely ott a tőkésréce mellett a leggyakoribb faj. Megkíséreltem, hogy úgy lőjem meg őket, hogy még a partra essenek, de elszámítottam magam, és néhány méternyire a vízbe toccsantak. A part iszapos volt, és majdnem elsüllyedtem, amikor apportírozni akartam őket. Ismét bebizonyosodott tehát a régi jó magyar vadászmondás, mely szerint: eb a vadászkutya nélkül!
Ez a tóparti est azonban még különleges élményt is tartogatott számomra: napnyugta után egyszer csak méteres hosszúságú sötét állatok kezdtek a vízen úszkálni, kényelmesen fel és le sétáltak benne. Hódok voltak, amelyeket életemben első ízben láttam. Eddigelé csak vízi váraikat láttam Kelet-Lengyelországban.
A KÖVETKEZŐ REGGELEN sikerrel jártunk: megfigyelhettük a récék húzóhelyét. Közvetlenül napkelte után az egyik nagy csapat a másik után húzott ugyanabban az irányban, mi pedig gépkocsival követtük és figyeltük őket. De nem tarlóra, hanem vízre szálltak, tóra, amely nem volt nagyobb, mint 200 méter átmérőjű.
Következő reggelen azután egymástól lőtávolságnyira a tópartra álltunk, még sötétben, a tónak a széllel ellentétes partján, a bokrokon kívül, hogy a lőtt récéink ne hulljanak a vízbe. Jöttek is aztán, az egyik csapat a másik után, mint a rakéták a leszálláshoz már behajlított, zizegő szárnyakkal, úgyhogy nagy művészet volt a lövésük. Ezen a reggelen telelőhettük volna a gépkocsi csomagterét récével, Kanadában azonban a tömegmészárlás nem dívik. Így megelégedtünk azzal, hogy csak tőkésrécékre lőttünk, és ezek közül is kikerestük a barna mellű gácsérokat. A nyolc gácsérunkat azonnal a farmernek adtuk, és ezzel már nem volt réce a tulajdonunkban, tovább vadászhattunk tehát.
Ezen a reggelen két irányból is hallottunk”tűzcsapásokat”. Hasonlót legutóbb a háborúban hallottam, amikor a tüzérség több ütege össztüzet adott le. Komám azután megadta a rejtély magyarázatát: bennszülött libavadászok voltak. S amikor hazaértünk, szomszédunk büszkén mutatta reggeli zsákmányát: két sarki ludat és egy nagyliliket.
AZ OTTANI VADÁSZOK SZÁMÁRA a liba a „nagyvad”, récét csak legfeljebb mellékesen lőnek. Három libafaj fordul itt elő: a legnagyobb számban a már említett gyönyörű szép hófehér sarki lúd, azután a kanadai lúd, a nagy fekete nyakú és fejű, a fehér pofafolttal (Branta canadensis), amelyet az utóbbi időben Európába is betelepítettek. Nem ritka azonban a nagylilik sem, amely ugyanaz a faj, mint a mi eurázsiai madarunk (Anser albifrons).
Kuriózumként megemlítem: azt hallottam, hogy sarki ludakra „csali libákként” fehér papírdarabokat is eredménnyel használnak.
A helyben lakó vadászok majdnem kizárólag csak ludakra vadásznak, és a néhány húzóhelyen berendezkednek a vadászatra. Négy-öt vadász hajnalban beül a gödörbe vagy a fedezékbe – mindnyájan automatákkal – és ha a ludak már leszállásra ereszkednek és a gödör fölött vannak, parancsra megnyitják a tüzet. Tizenkét vagy tizenöt lövést veretnek a ludak közé és azután következik a hullák összeszedése. Ez a „tüzérségi össztűz” magyarázata!
Nekünk nem volt kedvünk az ilyeténféle vadászathoz, nem is találtunk olyan leszállóhelyet, amelyek ne lettek volna már elfoglalva, így csak a récék vadászatára szorítkozunk, és a libák nyújtotta nagyszerű látványra. Nem is lőttem Kanadában egyetlenegy ludat sem.
Annál inkább volt vadászszerencsénk a récékhez! Egyik reggel azt láttuk, hogy igen magasan az égben egyik csapat a másik után ugyanabba az irányba húz. Követtük őket, és végül megtaláltuk leszállóhelyüket egy óriási, hullámos búzatarlón, ahol a kipergett szemet szedegették.
RÉCE ÉS A LÚD – általában mindenféle vízi vad – társas jószág: szívesen gyűlnek össze nagy seregekbe. Ahol leszáll egy csapat, oda jön utána a többi is, bár ezer meg ezer kilométernyire ugyanolyan búzatarlót talál.
Az érkező és leszálló réceseregek nyújtotta látvány szinte lenyűgöző! Néhány száz méternyi távolságról lestük a nagy barna foltokként a tarlón lassan tovább mozgó récecsapatokat, amint az egyes rendeken szedték az acélos magot, és gyönyörködtünk a sok ezer folyamatosan leszálló récében. Egész kivételes tünemény volt!
Ezen a napon természetesen már nem tehettünk semmit. De nagyon pontosan megjegyeztük ezt a tarlót, és a sok keresztút mellett a megközelítését, mert a keresztutakat kora reggeli sötétségben könnyen összetéveszthetjük. A kocsi csomagterében két szalmabálát helyeztünk el, és a következő nap hajnalán teljes sötétségben mentünk a récék előző napi leszállóhelyére. Szerencsénkre a „konkurencia” még nem derítette fel ezt a helyet.
AZUTÁN „FELÉPÍTETTÜK” csalikacsánk csapatait. Unokabátyám már évekkel ezelőtt saját maga készítette el ezeket a csali récéket kemény, barnára festett kartonból, amelyek csak egy lapból álltak, így csak a récék körvonalait mutatták. Alig kellett nekik hely a gépkocsi csomagtartójában, könnyen kezelhető voltak és tökéletesen megfeleltek céljuknak. Egy enyhén lejtő alacsony dombocska tetején, ahol „fajtársaik” előző nap seregestől szálltak le, csali récéinkből három csapatot raktunk ki egymástól 30-40 lépés távolságra. Azután egymás mellett „szél alá” (mert hiszen minden madár, éppen úgy, mint a repülőgép is, mindig csak szél ellenében száll le) a csali récéktől körülbelül húsz méternyire a hátunkra feküdtünk, és a magunkkal hozott bálák szalmáját magunkra terítettük. Nyakunk, fejünk és puskáink nem voltak fedve, és természetesen úgy feküdtünk, hogy a szél irányában lássunk.
Amint készen voltunk és a napkorong vérvörösen megjelent a keleti égbolton, elkezdtek jönni a récék. Először csak köröket írtak le „fajtársaik” fölött, azután begörbített szárnyakkal készülődtek a leszálláshoz. Ha nem lőttünk rájuk, még le is szálltak a csalikacsák közé. Sokkal célszerűbb volt, hogy egymás mellett feküdtünk, mert így egymást nem zavartuk a lövésben. Ha ugyanis nem egymás mellett lettünk volna, hanem a csali récék csapatainak két oldalán, úgy az egyik puskás a másik esélyeit lövéseivel nyilván gyakran megzavarta volna.
IGENCSAK IZGALMAS VADÁSZAT volt ez: már messziről láttuk a récecsapatok érkezését, azután köröket vontak fölöttünk – mi lapultunk, amennyire lehetett -, majd végre a kacsák szél ellen fordultak, már alacsonyan szálltak s sarlószerűen görbítették lefelé szárnyaikat. „Lógtak” ahogy ezt az angol olyan találóan fejezi ki. Ha jobb kéz felől lógtak, úgy nem lőttünk rájuk, mert hiszen a földön nyújtott lábakkal ülve jobb felé nem tud lőni az ember, ha csak nem balkezes. Ha viszont jobbkezes, akkor bal felé esik kézre a lövés. Ha éppen fejünk fölött voltak, vagy sistergő szárnyakkal tőlünk balra kezdték meg a „landolást”, úgy valamelyikünk tüzet vezényelt, lesöpörtük a szalmát mellünkről, hirtelen felültünk és a puskánkat vállunkhoz rántottuk. Akkor aztán én jó tempóban dupláztam a gyors és az első lövésekre szétvágó récékre, komám pedig három lövést eresztett közéjük. Nagyszer lő sport volt! Nagyon nehéz lövés esett a szokatlan, ülő testhelyzetből. A vadásznapjaink folyamán sikerült néhány elegáns dupla, komám pedig „fecskendőjével” még egy triplát is lőtt.