Pálinkás Lajos: Rókák

A felhők egész nap jöttek, mentek, Nem egy irányba, ahogyan várná az ember, – hanem úgy össze-vissza, mint az ideges darazsak. Látszott: készül az idő: Délutánra aztán ideért. A szélverte fekete fellegek lába a nyárfák hegyéig lógott. Fékevesztetten, mindent lehengerelve száguldottak az üvöltő szélben. A hirtelen támadt sötétségben a hatalmas szálas felnyögött, és földig hajolt az első széllökés előtt. Mire kiegyenesedett, már szakadt az esővel vegyes jég. Az üvöltő orkánban sistergő dörejjel, egybefüggően lobogtak a villámok. Mint a búzatábla, úgy ringott hajlott, csavarodott a szálerdő. Letört, derékvastagságú ágak reccsenése és suhogása festette alá az őrült kakofóniát. A vízszintesen száguldó eső nem is zuhogott – folyt a felhőkből.
Félóra múlva vége lett, s a nap olyan ártatlan szelídséggel ragyogott a megcsendesedett világra, mintha semmi sem történt volna.
Az erdőre azonban nem lehetett ráismerni. A hirtelen lezúdult zavaros víz csobogva folyt a mélyedések felé, mindenféle erdei szemetet sodorva magával. A nyiladékokon keresztbe-kasul, egymásra borulva hevertek a kidőlt fák, letört ágak, Félénken mozdult a vad, idegesen, mindentől rettenve.
Barátom elnyomta a cigarettavéget, és készülődni kezdett. Vállra zöttyennek a puskák, zörren a derékszíj csatja – elindulunk. Bár egyikünk sem mondta, tudtuk hová megyünk. Fiatal cseresben meghúzódó nevelőtér állapota aggasztott bennünket. Gyengék még az alig néhány hete kiengedett fácáncsibék a vihar alighanem kárt tett bennük.
NEM CSALÓDTUNK. A tépett fólia szakadozott rongyként lógott alá a rudazatról. Felborultak az itatók, aljuk-tetejük szerteszét. Dögöt azonban mindössze négyet találtunk. A fiatal cserest nem törte a szél, a csibék meg jól elhúzódtak.
Gábor, a nevelő gondnoka még három dögöt terít a lábunk elé.
-Ezeket még reggel találtam! Gondoltam, megmutatom őket!
-Azt jól tette, Gábor! – kuporodtunk a dögök mellé.
Mindhárom csibe mellkasán fogak nyomai látszanak.
-Róka! Kölyökróka! – emelkedik fel barátom.
-Játszott velük! Fene a játékos kedvét! – teszi még hozzá. Némi önváddal forgatom a kimúlt csibéket. Ugyanis az áprilisi kotoréktisztogatásnál én erősködtem, hogy a négy kotorék közül legalább egyet kíméljünk meg, „maradjon azért rókánk is!” – alapon. Szerencsére barátom nem engedett a csábításnak. És most itt van ni. Méghozzá kölyök róka, Így, június közepe táján még együtt van a család.
-Akkor pedig az egész kompánia itt lesz valahol a környéken! – mondom ki hangosan a gondolatokat.
-Itt! De hol? – jön a töprengő válasz.
„Nincs kár, amiben haszon ne volna!” – mondja egy bölcs mondás. Így volt ez az esővel is.
AZ éjjel csillagos volt. Gábor reggel mondta is, hogy:
-Nagyon abajogtak az éjjel a fácánok! Megint itt járt a róka!
Bár dögöt nem találtunk, a tegnapi, alig száradó sár megmutatta, merre jártak az éjjel a rókák. A szuka, meg három csemetéje nyomain elballagtunk egészen az „öreg ház”-ig.
Az „öreg ház” egy régi erdészház, illetve csak a helye, mert a házat lebontották. A hozzá tartozó gyümölcsös itt benn, az erdő közepén elvadult. Áthatolhatatlanul burjánzik benne a kökény, a csalán. Megvénült, korhadó alma- meg diófák álldogálnak a vad bozót között csendesen. Odvas törzsüket harkályok bontogatják. A valaha fészkét rejtő, gyümölcsöt hozó ágaikon csak néhány csenevész levél rezeg minden meggyőződés nélkül. Éjjel, ha feljön a hold, és jajongani kezd a macskabagoly, – amolyan boszorkányszombati gyülekezőhelynek is beillenék.
EDDIG JÖTTÜNK A RÓKÁK NYOMÁN, és most már tudtuk amit akartunk.
-Ha róka lennék, én is itt laknék! – fogalmazza meg barátom azt a gondolatot, hogy ennél különb rókatanyát keresve sem találnánk a környéken.
Aztán hazaballagtunk, mert délelőtt tíz körül már semmi keresnivalónk sem volt a rókatanya körül. De azért a nyiladék mellett, a „kert”sarkában álló diómatuzsálemet, és az egyik szimpatikus ágvillát alaposan megnéztem magamnak.
-Ernő! Én úgy gondoltam, hogy délután arra az öreg diófára ülnék fel!
-Jó! Én meg az árvízvédelmi töltéshez ülök, tudod, ahol átváltottak a nevelő térre!
-Igazad van! Ha tőlem elmennek, biztosan beléd botlanak!
Délután öt óra. Készülődni kezdünk. Barátom a kis hatosra erősíti a fegyverlámpát, én az öreg lapátcsövűért nyúlok. Nem vagyok valami híres golyólövő, jobban kedvelem a sörétet. Ha nincs is valami egészen „lik iránt”, akkor is hatásos. Öt darab nyolcas patront is zsebre teszek. Biztosan elég lesz. Távcsöveket a nyakba, indulunk.
Felberreg a motor, a GAZ meglódul. A tócsákban szétfröccsenti a vizet a belé zökkenő kerék. Átkapaszkodunk a töltésen. A szekérút az erdőszélen kanyarog. Balról a cserillatú erdő, jobbról búzatábla. Őzbak tápászkodik fel a gabonában, és merőn bámulja a tova döcögő kocsit.
-Róka! Elő! – sustorgok izgatottan.
A fékre csapó láb leblokkolja a kocsit. Hatalmas, téglavörös róka csúszik keresztbe az úton. A puskacső kibúvik a ponyva alól. Megszólalni azonban nincs ideje. Az erdőt szegélyező kökény elnyeli a rókát.
-Ha csak egy kicsit megállt volna…!
Várunk vagy tíz percet, de semmi sem mozdul.
-Jól van! Már nem együtt vadásznak!
Jó jel: az egyedül vadászó bambább kölyköt könnyebb megcsípni.
A kocsi orra a fák közé, az öregházi nyiladéknak fordul. Félrehúz, megáll. Gyalog megyünk tovább.
A LECSÚSZÓ NAP BÍBORA itt-ott átizzik a lombokon. Vastag árnyékokat terít az öregház köré. A fák alatt búvó nedves szekérúton kitaposott rókaösvény. Diófámról szépen rálátni. A távolság sem több harminc lépésnél.
Felkapaszkodom a fára, a puskát barátom nyújtja utánam. Elválunk. Elhelyezkedem az ágvillában. Kis „kertészkedés”, néhány száraz gallyat, lombolt eltávolítok. Jól látom a nyiladékot, messze belátni a bokrok-fák közé is. Az üléssel már több baj van, végül ez is sikerül. Megtöltöm a puskát, keresztbe az ölembe teszem.
Hogy megszűnik a mocorgás, visszaáll az erdő csendje, feloldódom benne. A szellő a hátam mögül lengedez, alig mozdítva a lombot. Egy-egy erősebb fuvallatra nesszel telik meg az erdő. Mintha sóhajtana. Megtalált az első szúnyog, de határozottan elnyomom. Egy null a javamra. Úgyis törlesztenek majd.
Két mátyás csapódik fám lombjai közé. Acsarkodnak és ugrabugrálnak. Mozdulatlanságomban nem figyelnek rám. Az egyik majdhogynem rám száll. Rákacsintok. Kiperdül a lomb közül, és a szomszéd eperfára száll. Párja utána. Egy darabig csendben vannak, és gyanúval tele pillognak át hozzám. Aztán elfelejtkeznek rólam és folytatják a vertyogást.
Lenn előttem, alacsonyan a föld felett egy ágon gébics himbálózik. Hatalmas hernyó keresztben a csőrében. Lábával is rátapos, üggyel-bajjal lenyeli. Pár pillanatig piheg az ágon. Hirtelen kihúzza magát, rákezd: -„csett..csett..csett.”
Végigfut rajtam az izgalom. Nedves lesz a tenyerem. Vészjel! Róka, vagy macska! Hol látod, kismadár? Végigpásztázom a nyiladékot, a rókaváltót. Semmi. Belesek a gébics bokra alá. Semmi. Aztán jobbról alig hallható, inkább csak érezhető nesz. Lassan fordítom a fejem. Majd leesek az ágról Alattam, alig három méterre a fű között csúszik süldő róka. Meg-meg áll, pimasz kamaszpofáját vallatón a szellőbe fúrja, szinte minden fűszálat külön végigszaglász. Tovább lép. Mozdulni sem merek. Ruhám súrlódása a puskaszíj csatjának koccanása elég lenne ahhoz, hogy sose lássam többet. Olyan lassan emelem a puskát, hogy az már nem is mozgás. A gébics egyre izgatottabban riaszt. Ide-oda topog az ágon.
A RÓKA MEG TÁVOLODIK. Most a két mátyás is segítségemre siet. Míg tarkrák a rókát a fa lombjai, csak a gébicset figyelték. Most, hogy látják a kölyköt, éktelen rikácsolásba kezdenek. Egyre lejjebb ugrálnak az ágak között, és egymással versengve szidják a ravaszdit.
A zajt kihasználva átemelem a puskát az ágvillán, vállhoz szorítom. Csörren a csat, de a zajban nem hallja a koma. Nekifeszülök az ágnak, és elhúzom a ravaszt. Fülsiketítő dörrenéssel köpi az ólmot a jobb cső. A kicsapódó tűzben rezdül a lomb. Ujjaim a bal cső ravaszára csap.
Nincs rá szükség. A sörét helyben marasztja. Még legyez egyet a farkával, és nem mozdul többet. JÓ darabig le sem veszem róla a szemem. Kezem a fegyvert markolja, Ha feltámadna, ha hét lelke volna, akkor sem ereszteném! Az én rókám!
Enged a feszültség. Kicserélem a kilőtt patront. Most érzem, viszket a nyakam. Szétmázolok rajta néhány vérszívót.
A mátyások, a gébics világnak mentek. Süket csend van, én nem mozdulok, Lassan újra éled az erdő. Húzó varjú károg rekedten, fácán kattan a sűrűben, cinke cippen az öreg almafa ágán. Újra meg újra átgondolom az egészet. Kicsit mocorgok, zsibbad a lábam. A nap már lebukott, a fák között sűrűsödik a homály. Már nem látok be a gébics bokra alá.
Talán harminc méterre jobbról újra felhangzik a vészjel.
Lassan emelem a távcsövet. A gébics izgatottan topog az ágon, és vég nélkül csetteg. Minden fűszálat átvizsgálok, de nem látok semmit. Már hajlok arra, hogy csak bolondít a madár, és nem is rókát lát.
HIRTELEN MEGLÁTOM! Csak a fülei hegyét, de látom. Eltűnik. Sokáig semmi. Csak a gébics. Megint eltűnik a feje néhány pillanatra, de újra elnyeli a térden felül erő fű. A puska készenlétben, csak már látnám! Most! Kicsúszik a fűből, és egy kisebb tisztáson leül. Feszülten mozdulatlanul figyel valahová maga elé, a bokrok alá. Oldalát, füleit hegyező fejét elég jól látom. A célgömb ráül az oldalára. Nagyot rándul az elbődülő posta, kopog a sörét a gallyakon. A róka feldobja magát a levegőbe, majd eltűnik a fűben. Az izgalom a halántékomon dobol. Elhibáztam volna? Mardos a kétség.
Vagy negyedórát kuporgok még az ágon, aztán nem bírom tovább. Lemászom. Erősen sötétedik. A róka sehol. Átkutatom a tisztás környékét is. Semmi. Lassan belenyugszom. Ne legyen az ember telhetetlen. Örüljön annak, ami van.
A nyiladékon felvillan barátom lámpája. Gratulál. Kicsit még örülünk, indulunk haza. Besötétedett.
Néhány nap múlva feleségem ugyanarról a fáról két süldő rókát lőtt. Nincs bennem semmi vadászirigység, csak úgy mondom.