Tóth László: Sámson a remete

A teavíz hirtelen zúgni kezdett a forralóban. Az öreg felriadt ábrándozásából és egy zacskós teát lógatott a zubogó vízbe. Néhány szem cukrot dobott bele és megkavarta. Nem ivott az illatos teából, hanem az egészet beleöntötte a termoszba. Egy kevés bort töltött utána és gyorsan ledugaszolta. Foglalatosság közben azon kapta magát, hogy egy soha nem hallott dallamot dudorászik. Valami könnyed vidám melódia volt ez, amely sokkal jobban illett volna valami fiatalemberhez. Fene tudja, mi van velem – morfondírozott az öreg -, ma egész nap valami különös jó kedvem van. Lehet, hogy végre nem hiába ülök ki a lesre? – tért vissza örömmel előző gondolataihoz, mint a gyermek, aki elgurult labdájára talál rá hirtelen.
HOSSZÚ IDŐ ÓTA kerülgette ezt a nagy kant. Az is lehet, hogy fordítva történt; a disznó kerülgette a vadászt. Tény, hogy eddig nem járt sikerrel a fáradozása. De nemcsak az övé, a másé sem. Pedig sokan áhítoztak rá, hogy agyarát felakaszthassák a falra. Néhány vadász egy-egy eredménytelen lövésig is eljutott. Volt, aki – a Csalóka-árok alján – fényszórós puskával várt rá. A szokásos váltójára ült és a disznó valóban be is jött, de olyan halkan, hogy csak egész közel és váratlanul bukkant fel a vadász előtt. A lámpa felkapcsolása után rögtön dördült a kapáslövés, de a disznó visszaperdült és – még mielőtt ismételhetett volna – eltűnt a sűrűben. Ez időtől kezdve még óvatosabbá vált, és képes volt órákig ácsorogni gyanús tárgy, vagy szokatlan hang észlelése esetén. Előfordult, hogy ilyenkor nagyon megkésett, és teljes lővilágnál ügetett végig a Csalóka-ároktól a Lukácsirtványig. Így sikerülhetett egy alkalommal az öregnek is lövést leadnia rá. Hajnali két órára várta. Ez volt akkor a szokásos beváltási ideje. A disznó csak négy óra körül érkezett, amikor már a nap is felkelt. A vadász éppen lefelé indult a lesről; a létra közepén lehetett, amikor megpillantotta – az árok végén – a bokrok közül kilépő disznót. A szürke fejű nagy kan mozdulatlanul állt, és a magasles felé nézett. Aztán kissé jobbra fordult és az erdő sarkán levő forgókapu környékét figyelte. Az öreg csak most emelte fel lassú mozdulattal a puskáját, és gerinc magasságra célozva lőtt. A vad elvágódott és nem mozdult többé. A vadász lejött a lesről és gyors léptekkel elindult feléje. De közelebb érve a disznót sehol sem látta. A helyszínen kevéske piros vért talált és semmi mást. Tüske lövés – vélte az öreg. Pedig jó 200 méter a távolság. Érthetetlen, hogyan ment ilyen magasra a golyó?
A KERESÉS KUTYÁVAL sem járt sikerrel. A disznó pedig tovább járta megszokott útját; csak ezek után már nem állt ki szemrevételezni a terepet, hanem a sűrűből figyelt sokáig. Gyanús nesz vagy mozgás esetén óvatosan visszaosont és máshol jött fel az árokból. Ha mindent rendben talált, egyszerűen kilépett a bokrok közül és térölelő, szapora ügetéssel, végigfutott a fedetlen terepen. Így történhetett, hogy favágók, vagy a gyümölcsösből hazatérő éjjeliőrök napvilágnál gyönyörködhettek benne. Ezeket az embereket figyelemre se méltatta. Sem hangos beszédükre sem kiabálásukra nem reagált. Egyenesen futott az általa kiválasztott irányba. A legenda pedig egyre bővült. Volt, aki reggel hatkor, mások délelőtt kilenc órakor látták. A málnásba tartó asszonyokat pedig egy alkalommal, alaposan megijesztette. Egyenesen feléjük futott, mire azok sikítozva ugrottak szét. Már nevet is kapott: valaki elnevezte Achhilesnek. Ezt azonban nem vették át a vadászok, Igaz, hogy eddig sebezhetetlennek bizonyult, de mégis, túl mesterkéltnek tűnt ez a név. Az igazi – ma már megszokott neve, ha nem is a görög mondavilágból, de a Bibliából származik.
A társaság népszerű „doki”-ja elnevezte Sámsonnak. Ez telitalálat volt! Rövidesen nemcsak a vadászok, de a környék erdőjáró emberei is Sámsonról beszéltek, ha valahol nagy dinszót láttak. A leírások abban megegyeztek, hogy hatalmas és erősen őszülő. Nemcsak a fején, de a nyakán és a vállán is őszült a sörte. Ez a disznó állandó izgalomban tartotta a környék vadászait, mint régen egy kikapós szépasszony a kisváros kadétjait. Furcsa dolog egy vaddisznót szépasszonyhoz hasonlítani, a hasonlat azonban itt nem is a szépség. Egyébként a nagy kan a maga nemében gyönyörű példány volt. Ősz sörtével borított busa fejéből kivillantak fehér agyarai. Csapott fara mellett még jobban érvényesült magas marja. A felmeredő sörték ezt a különbséget még csak növelték. Minden mozdulatra erőtől duzzadó és magabiztos volt.
EZZEL A NEM MINDENNAPI vaddal kívánt találkozni az éjjel az öreg vadász. Komótos készülődése már délután elkezdődött. Még csak augusztus vége volt, de a termosz mellé meleg bekecs is bekerült a hátizsákba. Magaslesre készült, de azért a vadászszéket is felcsatolta a hord szíjakkal. Eztán a puskát vette alaposan szemügyre. Kitörölte a csőből az olajat, majd a kerti asztalra fektetve a puskát, összehasonlította a céltávcsövet az irányzékkal. Néhány napa lőtt ugyan egy süldőt, de azért az ellenőrzés soha nem árt. Miután mindent rendben talált, felszedelőzködött és még világosban útnak indult.
A kis szilfa melletti magasles alatt megállt és ellenőrizte a szélirányt. Enyhe északi szél fújt. Itt nem maradhatok – motyogta magában. Át kell mennem a Nyáras mellé! A sarkon lévő magasles túl messze van, még a telihold fénye mellett sem tudok onnan biztosan lőni. Azonkívül, ha a Csalóka árokkal szemben jön ki a disznó, csak egész kis ideig látom. A távolság pedig 300 méter körül lenne. A forgókapu közelében szintén nem jó, mert a sűrűben oda jön egész közel és még széllel szemben is megérzi valahogy, hogy ott vagyok. Ez már többször is előfordult. Szimatot nem kaphatott, de mégsem váltott ki soha, ha vadászok ültek a közelben. Így hát a Nyáras kerítése mellett lelépett 120 lépést a Lukácsirtvány sarkától és nagyobb akácfa tövébe lerakodott. Letördelt néhány ágat és a fa jobb oldalán a földbe szúrta őket úgy, hogy felettük azért elásson. Elégedetten szemlélte „művét” és távolabbra nézve meghökkenve tapasztalta, hogy milyen szürkés fényben fürdik a táj. Szinte mesebeli szín volt. Mindent tökéletesen lehetett látni és mégis vitathatatlanul éjszaka volt. Balra – a Nyárasnál – a nap már rég lement, elmosódó lilás fényeket hagyva maga után. Szemben – a Lukácsirtvány fölött – ezüstösen ragyogott a telihold. Ebből a kettős megvilágításból keverte ki a természet azt a kísérteties kékesszürke színt, amely ragyogva ömlött el a tájon.
A vadász szinte megbűvölten nézte. Úgy érezte, hogy ha hirtelen lenge ruhás tündérek futnának ki az erdőből, azon sem csodálkozna.
A látomást ágroppanás oszlatta szét. Jobbról a forgókapu közeléből hallatszott. Azután sokáig csend volt. Talán öt perc is eltelt, amikor halk neszezéssel négy süldő váltott ki az erdőből. A holdárnyékban maradva, rágicsálni kezdték az aratáskor szétszóródott búzát. Csámcsogásuk világosan hallható volt. Csak hosszú idő múltán tűntek el a domb mögött, de végig gondosan ügyeltek arra, hogy árnyékban maradjanak. No, ezekre már rápuskáztak egy párszor – gondolta az öreg.
MÁR TÍZ ÓRA IS ELMÚLT, és csak most érezte, hogy fázik. Óvatosan kibontotta a hátizsákot és felvette a bekecset. Így már jobban érezte magát. Még egy korty teát is iszom – nyúlt a termosz után. Lecsavarta a kupakját és önteni készült, amikor ismét éles ágroppanás hallatszott a sűrűből. Hirtelen összerezzent, és a termosz szélét hozzákoccintotta a pohárhoz. Szinte fizikai fájdalmat érzett halk csörrenés miatt. Biztos volt benne, hogy a disznó meghallotta.
Talán húsz perc is eltelt néma csendben, amikor hirtelen négy malac jelent meg az erdő szélén, ott ahol a nagy kan szokott kiváltani. Egy ideig az árnyékban szöszmötöltek, majd kifutottak a holdfényes részre. Ekkor azonban a koca halk, korrogó figyelmeztetése visszafordulásra késztette őket. Néhány percig ismét csend volt, majd – most már a malacokkal együtt – a koca is megjelent a színen. Az árnyékban nem találtak magot, így egyre kijjebb sodródtak. A koca eleinte figyelmeztette őket és igyekezett visszaszorítani a legmohóbbakat. Nagy fejével oldalba vágta az engedetlenkedőt, mire az éles nyikkantással visszafutott. Az éhség azonban hajtotta őket és egy idő után az egész konda már az erdőtől távol legelt.
Érdekes, hogy múlik az idő – gondolta az öreg, miután az órájára pillantott. Már fél tizenkettő is elmúlt…Az erdőből most surrogó hang hallatszott, mint amikor egy nagy test a bokrok ágait érintve halad előre. A vadásznak hirtelen kiszáradt a torka. Nagyon lassú mozdulattal a puskájáért nyúlt és meghúzta a gyorsítót. A halk, fémes hang megborzongatta. Miért nem snellereztem már előbb? – gondolta bosszúsan. Most meghallotta a kerítés drótjának zörgését. (Mindössze egy szál drót maradt, és csak szarvas, vagy kivételesen nagy disznó áthaladásakor pendült meg.)
A KAN NEM A SZOKÁSOS ügetésben, hanem vágtában rontott ki az erdőből. Egyenesen a kondának tartott. A malacok rémülten ugrottak szét. A vadász puskájával kísérte a disznó mozgását. Majdcsak lecsendesedik – gondolta magában. Sajnos nem ez történt. A disznó – a rohanás sebességét nem csökkentve – kört írt le és visszafutott az erdőbe. Az ördög vigye el! Mégis lőni kellett volna. Itt futott el alattam. Nem volt messzebb 60 méternél.
A koca a nagy kan támadása után az árok túlsó oldalára terelgette malacait, és lassan eltűntek a vadász szemei elől.
Miért ment vissza? Talán észrevett valamit? De hiszen akkor már nem mozogtam – füstölgött magában az öreg. – Igen ám, de a hold megvillanhatott a céltávcsőben. Ki jön-e még, vagy elmegy másfelé? Választ nem kapott a kérdéseire.
A sűrűben csend honolt. Hogy is volt csak? Pengett-e a drót, amikor visszafutott? Próbálta visszaidézni. Arra biztosan emlékezne, ha hallotta volna. Reménykedni kezdett. Sokáig, nagyon sokáig ült így a vadász és szorította a fegyver agyát. Keze szinte elzsibbadt a szorítástól. Hirtelen fázni kezdett. Egy korty teát – gondolta. – De nem! Ha zajt csapok, biztosan nem jön ki többet.
Már egészen reménytelennek érezte a helyzetet, amikor megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a melléből. Tömör hangú kattanás hallatszott arról a helyről, ahol a disznó beugrott a sűrűbe. Csattogtatod az agyaradat? Tehát itt vagy és izgatott vagy, szépségem – becézgette gondolatban. Ebben a pillanatban a már ismert szapora ügetéssel kifutott a disznó az erdőből. Egyenesen a Csalóka-árok felé tartott. A puskacső kísérte a mozgását.
Jó lenne,ha megállna – sóhajtotta az öreg. Egész halkan füttyentett. A disznó egyenletesen tovább futott, csak nagy fejét forgatta jobbra-balra. Nem engedhetem tovább, mert mindjárt az árokba ér – villant át az agyán. A fonálkereszt a disznó orrán táncolt, amikor kicsapott a láng a puska csövén. Jó volt a lövés! Látta a nagy disznót, hogy a földön fekszik. Hörgő hang, néhány rugó mozdulat, aztán csend….Csak most nyúlt a termosz után és öntötte ki a teát. Lassú kortyokban itta a forró italt, pedig már nem is fázott.
Reggel a kocsis és a vadőr társaságában rakta fel a kocsira a disznót. Nem volt könnyű dolguk.
Nagy disznó ez, de nem a „Sámson” – mondta a kocsis. – A Sámson sokkal nagyobb. Nagyobb, meg őszebb is. – mondta a vadász. A vadőr nem szólt semmit, csak alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Ádám! Ez nem a „Sámson” ugye? Maga jól ismeri – kacsintott rá a vadász. Nem! Biztos, hogy nem az! – értette el a vadőr a vadász kívánságát.
ÍGY MÚLT EL hát „Sámson”. Vagyis nem múlt el: mert remélhetőleg mindig lesznek „Sámsonok” a vadászok örömére, mint ahogy kikapós szépasszonyok is időről időre felbukkannak a csillogó egyenruhák bűvkörében.