Saád Ferenc: Sível és kutyával a nagy kanok nyomában

Egyszer karácsony és újév között kiadós havazásra ébredtem. Másnap szombat lévén, lovas szánnal, puskával, sílécekkel és Plútó nevű vérebemmel kikötöttem egy kis vadászházban. A lovas szánt visszaküldtem, befűtöttem a kis vaskályhába. Mivel még kora délelőtt volt, kutyámat hátrahagyva, síléceket kötve terepszemlére indultam a Bükkösmétra nevű erdőrész körülnyomozására. Kitűnő porhó volt. Midőn a hegygerinc nyergére felérkeztem, utamat hatalmas hajnali disznónyom keresztezte. Azonnal ráfordultam és óvatosan követtem a csapát. A hegygerinc bal oldalán tebrek voltak, amelyek galagonyával, szederrel és más cserjével sűrűn be voltak nőve. A nyom bevezetett a sűrűvel benőtt harmadik teberbe. Nagyon óvatosan, hogy zajt ne üssek, körülcsapáztam a sűrűt. A nyom nem vezetett ki, tehát a disznó bent fekszik. Visszacsúsztam a bevezető csapáig, ott a léceket lecsatoltam, és méterről méterre lopakodtam azon előre. Alig haladtam, vagy 30 métert, amidőn a disznó felugrott előttem. Bár kilövésem alig volt, mégis odalőttem. A disznó tovább rohant és eltűnt. A nyomon továbbhaladva lefelé, vagy tíz ugrás után vért találtam, de az nem volt valami bíztató. Visszamentem a lécekért, azokat felcsatolva, ismét körüljártam a tebret, és megtaláltam az abból kivezető véres csapát, mely a dorogósi réten vezetett át a Nagybodzás nevű erdőrészen.
Várakozás céljából a vadászházban ettem valamit, majd a tüzet eloltva hátizsákot és a kutyát magamhoz véve a házat bezártam. A kitűnő porhóba csúszva hamar a nyomon voltam. Mivel a disznónak gyomor- vagy béllövése volt, hosszú hajszára volt kilátásom. Egyelőre természetesen a kutyát nem engedtem hajszára, hanem megindultam a véres csapán, amely a hegy oldalában a rétegvonalak mentén, bükkös öreg erdőben vezetett, majd kissé oldalazva és lefelé Ilona-kút mellett a Kőrisvölgynek tartott. Eddig kitűnően hasznát vettem a léceimnek.
Innét a csapa a völgyet derékszögben átszelve ismét felfelé tartott a Tölgyesmátrának, de már csak lépésben. Elérve a gerincvonulatot, a sebzett kan ismét balra kanyarodott és útját a Vasérc felé folytatta. Ez azt jelentette, hogy nagy kört leírva a kan visszaigyekezett abba az erdőrészbe, ahonnan hajnalban, illetőleg reggel kiváltott a Bükkösmátrába. Tehát ezen a részen volt állandó tanyája, vagy zeen a vidéken volt az a konda, amelyből egy erősebb kan verte ki. Már vagy másfél órája tartott a csapázás, amidőn egy oldalt eső sűrűből kiugrott a kan. Lőni nem volt időm, mert azonnal eltűnt egy hajlat mögött. Véres sebágyához érve leoldottam a vérebet a pórázról. Pár perc múlva már hangot adva jelezte, hogy a sebesültet utolérte, de a hajtás távolodott, tehát a disznónak volt még ereje menekülni. Itt a tölgyes öreg álló erdőben, a fák között cikcakk vonalban igyekeztem a hajtás nyomában maradni. Egy helyen kis oldalgerinc állta utamat, tehát lefékeztem, hogy megkerüljem. Alig haladtam most már lépésben pár száz métert, amidőn több disznó éjjeli vagy hajnali nyomára bukkantam. Elővigyázat kedvéért a nyakamba akasztott Mauzert éppen csakhogy lekanyarítottam, amikor tőlem kb. 80-100 lépésre több disznót láttam a fák között mozogni. Hirtelen megálltam, és figyeltem a disznók vonulási irányát. Az elöl haladó nagyobb csoport hirtelen megállt. Erre azonban már nem került sor, mert tőlem alig 70 lépésre feküdt. Gyorsan meglékeltem, zsigereit kidobtam és kezemet a hóban megmosva, felkerestem az elhagyott véres csapát. Most már nagy tempóban folyt tovább a hajsza. A csapa mindig lefelé vezetett, és az aljban az erdei kocsiutat keresztezve, a Cinegelápa nevű erdőrészbe torkollt. Itt meghallom kutyám állóra csaholó hangját. A sítalpakat leoldva, innen most már azok nélkül folytattam utamat a csaholás felé. Vagy 10 pecnyi előrehaladás után, a csaholás irányába figyelve, megláttam kutyámat, de ugyanakkor a disznót is. Mivel kb. 100 lépésre voltam tőlük, odalőttem. A lövésre a disznó elfeküdt. Kutyám párszor belemart, majd a vérző sebet nyalta, utána körüljárta és leült. Egy-két percig így pihent, majd felállt és mély hangján ütemesen ugatni kezdte. Dermedtre csaholt.
Csapamunka után sohasem mentem azonnal a lőtt vadhoz, hanem vérebeim temperamentumát, átöröklött tulajdonságait, viselkedését figyeltem. Mondhatom, sokat tanultam. Az egyik kutya a lövés után azonnal keresi a gazdáját, és ott hagyja a vadat. A másik ott marad, de nem ugat. Ismét másik nem ad hangot, csak morog, és tépni kezdi. Van véreb, amelyik ha a kimúlt vadat megtalálja, körüljárja, morog, egy-kétszer belekap, bizonyos ideig őrzi, majd felkeresi gazdáját. Ha az szíjra veszi és bíztatja, hogy keresd, a gazdáját a vadhoz vezeti. Ez a jobbik eset.
Ha a kimúlt vadat és a hangtalan vérebet a véres nyomon megtaláltam, ami főleg télen sikerül, azt mindig, néha egy órán keresztül is hangra ingereltem a vad mozgatásával, és csak akkor zsigereltem ki és adtam neki májat, alvadt vért stb., ha már hosszabb ideig csaholt így ingerelve. Ezt többször ismételve több esetben sikerült a kutyát a dermedtre csaholásra rászoktatni. Ha ez sem vezetett eredményre, a kutyán túladtam. Mert a még élő, de leállított vadat minden kutya ugatja, de a dermedtet bizony a vérebek 20-30%-a hangtalanul, vagy csak morogva őrzi. Nekem is volt egy Ripp nevű erős bajor vérebem, amely kitűnően dolgozott, remek orra volt, állóra fél napig is csaholt. De ha kimúlva találta, csak morgott, bele-bele kapott, majd rövid ideig őrizte, azután pedig mindig felkeresett és a vadhoz vezetett.
A terítékre hozott kan kb. 140-150 kilogramm súlyú volt, elég jó húsban. Az eredménnyel, a síelés örömeivel és a nagyszerű eredménnyel meg lehettem elégedve.
Mivel a két kan kb. 25 perc járásra feküdt egymástól és az erdei kocsiúttól nem voltak messze, az előrehaladott időre való tekintettel leereszkedtem a bekényi erdőőri lakhoz. Másnap reggel lovas szánnal összeszedtük a két kant, és bevonultunk velük a mocsolyástelepi erdőgondnokságra.
Közülük a kondából kilőtt volt az erősebb, 22,5 cm-es agyarakkal, de az soványabb volt az előbbinél. Az első valóban gyomor- és béllövést kapott, de a máj alsó lebenye is sérült volt.