Tóth Gyula: Szalonkák

Régen, egy márciusi késő délután, mivel az esti szalonkalesre szóló becses kis zöldkartonos meghívókat már régebben szétküldöztük, kimentem a Hármashatárhoz az öreg körtefához. Hacsak egy szalonka is volt azon a vidéken, ott feltétlen megfordult.
Leültem a fa mellé, Wanda kutyám mellém telepedett. Csend, nagy csend volt körülöttünk és mégis minden úgy zsongott. Messze a gyui szálasban gallyaztak a fácánok, kakatoltak a kakasok.
Messzebb őz riasztott, Wanda a „Hercegút” felé nézett, majd reám hűseges sugárzó szemével, mintha mondata volna: jön valaki!
Nesztelenül vártunk mindketten. Valóban, egyszerre csak mintegy száz méterre kibukkant az út kanyarulatából egy alacsony, töpörödött emberke. Jött, lassan, csendben, szinte észrevétlenül. Távcsövemmel megnéztem, az öreg Szabó Jóska volt, a 85 éves nyugalmazott cs. és kir. vadőr, Ferenc József egykor kedvelt embere.
Időbe telt míg közel ét hozzánk. Wanda nem bírta magával, szeme hol rajtam, hol az öregen volt. Megismerte!
-Eredj no -, mondtam neki. – Üdvözöld! Pár ugrással ott termett előtte és örömében majdnem feldöntötte. Jó pár éve ismerték egymást már, mert az öreg a nyugdíjban sem tudott otthon maradni. A fia töltötte be a helyét, a hiúzszemű Szabó Misi, aki apjától örökölt vadászvérével ismerete az erdő minden zegét-zugát és vadját.
-Jó estét Szabó bátyám! – köszöntöttem őr lépéssel elébe menve az öreget. – Hát megnézzük a szalonkákat?
Adjon a jó isten, meg bizony – volt a válasz -, mert az úgy van, ki tudja esztendőre nem leszek-e már a falu végén? Meg azután, ha szalonka van, akkor ha többnek nem, de egynek itt el kell húznia. Így volt ez mindig és így kell annak lenni most is.
Csendben üldögéltünk ketten tovább, a húzás ideje még messze volt. Az öreg felnézett a körtefára és megszólalt csendesen:
-Hej, de sokat tudna ez mesélni!
-Meséljen helyette maga Szabó bácsi – kértem.
-Hát igen, bizony sokszor ültem ennél a már akkor is tekintélyes fánál – kezdte el az öreg. – Sok este sötétedett és sok hajnal hasadt reám. Ősszel lestem a bőgő szarvasbikákat, tavasszal vártam a szalonkákat. Álltam itt Őfelségével, a királlyal is többször.

Egyszer – ha jól emlékszem – így március derekán gyorsfutár jött Budáról a 90-es évek valamelyikén, hogy Szapáry Gyula miniszterelnökkel jön a király szalonkáhúzásra. „Szalonka pedig legyen” szólt a parancs. Akkor még csak a nyoát se láttuk, mert egy kicsit zimankós volt az idő. Pár nap volt még az érkezéséig, így hát jártuk az erdőt, hátha felverünk valahol a déli oldalakban egyet. De sehol semmi. Bár a barázdabillegető is itt volt már, Oculi napja is. Lázban volt az egész vadászszemélyzet. Az érkezési napon, délelőtt még megtapostam gyui oldalt, ez a szálas akkor fiatalos volt, hátha találok valamit.
Alig léptem egy párat a sűrű fiatalosban, egyszerre két szalonka is felrebbent előttem. Na Szent Hubertus, nincs semmi baj! Nem mentem tovább egy tapodtat sem. Ide gondoltam már az öreg körtefára.
A többi ment simán. A királyt meg Szapáryt lipicai négyes, nehéz vadászhintó hozta a különvonattól fel a Herceg úton. Már majdnem alkonyodott, amikor gőzölögve, fújtatva megállt a négyes itt a körtefánál. Előírásosan jelentkeztem: Majesztát! Lege mich zu Füsse, meldige gehorsamst…A király meg sem várva a jelentésemet, vállamra tette a kezét és azt kérdezte:
-Na Joszka, van lesz aztat Shcnepf?
Erősen alkonyodott, elcsendesedtek a feketerigók, valahonnan messziről elindult már az este. A király szótlanul nézett a fiatalos felé, én feszülten vártam, vártam, mert éreztem, tudtam, hogy jönni kell a várva várt szakénak, az „úri madárnak”, mert akkortájt csak az „urak” vadásztak.
A csendes tavaszi estében egyszer csak pisszegés hallatszott és máris feltűnt sebes szárnyalással egy szalonkapár, egyenesen a körtefának tartott. A király felemelte a puskáját, célzott és egymás után csak két csettenés lett a lövésből.
-Donnerwetter asztat a patron, – dohogott maga elé és újra töltötte kakasos puskáját.
A szalonkák ezalatt megkerülték a körtefát és nekivágtak Szapárynak, aki egy duplával leszedte mindkettőt. Alig pár perc múlva korrogva jött egy, azután egy második páros. Szólt a puska és én azonnal, ahogy leeste, értük szaladtam. Rövid tíz perc alatt nyolc darab esett a királynál, több patron nem volt, mert a Hirtenbergiekből kettő csütörtököt mondott.
Egyszerre csak este lett. A többi már gyorsan ment. Sípszóra előállt a nehéz vadászhintó, gyertyalámpái már égtek, de s sötét estében szinte világított a tejfehér négy lipicai mén.
A király kivette zsebéből a hosszú szivartárcáját és megkínált egy virzsiniával.
_Keszenem Joszka, szép van, sok Schnepf!…és a kocsi elrobogott.
-Hát így volt kérem sokszor, de akkoriban annyi volt a madár, hogy még a falu felett is húztak így tavasszal, – fejezte be elbeszélését az öreg. Nagyot hallgattunk utána. És amikor sötét palástját majdnem az erőre borította a lassan lopakodó este, cikázó szalonkapár tartott a fa felé. Jóska bácsi felemelte puskáját, megcélozta az egyiket, majd leengedte. A szalonkák elsuhantak a fa mellett, s amikor megkérdeztem:
-Miért nem lőtt?
-Hagy éljenek, hisz lassan csak mutatóban lesz már belőlük, meg azután…
…És esztendőre egy márciusi késő délután, amikor utolsó útjára kísértük az erdő és a szalonkák öreg szerelmesét, egy szalonkapár húzott el pisszegve a temető fái fölött…
Talán az ő tiszteletére….

(Nimród 1979. március)