Schmidt Egon: Szarka lesen

Az áprilisi szél ide-oda hintáztatta a tóparti fűzfák frissen zöldellő ágait. A nap még nem kelt fel és a levegő ugyancsak hűvös volt.
A víz felett párák úsztak, a kócos foszlányokat időnként ronggyá tépte, szerteszaggatta egy-egy hirtelen jött szélroham.
A fiatal vadőr végigkerekezett a faluszél girbegurba utcáin, azután a szélső hát előtt leszállt a gépről, és maga mellett tolva egy darabon beállította az udvarra.
-Jó reggel János bátyám – köszönt be az istálló nyitott ajtaján, mert jól tudta, hogy az öreg ilyenkor már rég a tehenekkel bajlódik.
-Jó reggelt – hangzott belülről, s azután a szikár alak megjelent az ajtóban. Kezét a szeme elé tartotta, miközben a fiatalemberre nézett, pedig a nap még csak a keleti égen vöröslő felhőkkel jelezte jövetelét.
-Hová ilyen korán? – kérdezte lassú, vontatott hangján.
-Szarkázni – mondta -, de hiszen tudja, János bátyám.
-Tudom, persze – mondta az öreg, azután kilépett az istálló ajtaján és hamisat csípett a szemével. – Csak éppen azt hittem, elintézted már a dolgot.
-Majdnem – vágta rá a fiatalember büszkén. – Szürke varjú egy sem maradt, tegnap lőttem meg az utolsót. Szarka is csak egy pár van, bent a füzesben. Vízben álló fán van a fészek.
Hanem ilyen óvatos madarat még nem láttam!
-Legalább háromszor próbálkoztam már vele, de még csak rálőnöm sem sikerült. Pedig ígéretet tettem, hogy egy varjú és szarka nem sok, annyi sem marad a területen.
-Nem is látni már belőlük, pedig tavaly még ide a kertbe is beszemtelenkedtek. Most meg nincs egy sem. Sem itt, sem a legelő táján.
-Csak az az egy pár – mintha maga az ördög segítené őket!
-Ma biztosan sikerülni fog – bíztatta az öreg a kezében tartott villára támaszkodva.
Amaz bizonytalan mozdulatot tett a kezével, azután a kelő nap felé intett.
-Mennem kell – mondta. – Majd bejövök a bicikliért délután. Vagy este – tette hozzá egy kis gondolkodás után.
-Amikor jólesik – válaszolta János, és visszaindult az istálló felé. Az ajtóból még utána kiáltott: – A lábát majd mutasd meg. Kíváncsi vagyok rá!
A VADŐR NEM FELELT. Vállára dobta a fegyvert, kalapját a szemébe húzta, a kezével búcsút intett, és kifordult a kertkapun.
A tóparti fű nedvesen fénylett a harmattól, kanyargó sötét csík jelezte a gumicsizmák nyomát. Foltos nádiposzáta rebbent a tavalyi nád között, azután rézsút felemelkedett a levegőbe, és furcsa, hol karicsoló, hol fuvolázó hangján énekelni kezdett.
A vadőr megállt, és megvárta, míg a madárka strófája végén visszaereszkedik a nád közé.
Elmosolyodott, reggel óta először, amikor a nádiposzáta alacsonyan repülve végigszállt a vízparton, és ügyesen megkapaszkodott egy lefelé hajló nádszálon.
-Lassan fészkelni kezdenek – dünnyögte magában, és gondolatai megint a ravasz szarkapárra terelődtek. Tudta, hogy nem csak a fácántojások, de az apró madarak fészkei sincsenek biztonságban a hosszúfarkú tojás tolvajoktól.
Lassan megkerülte a tó kiszögelését, ahol sűrűbben álltak a fűzfák, és a partot bokrok szegélyezték. Függőcinege hívogatott az egyik ágon, és a vadőr szeme ismerősként kereste a zacskó alakú fészket, ahol a kis madárka szorgoskodott. Már jó néhány napja észrevette a készülő fészket, s ha erre járt, mindig odapillantott a lefelé hajló fűzfaágra, megvan-e még?
Nem ok nélkül aggódott, mert korábban két alkalommal saját szemével látta, amint egy-egy szarka szárnyaival egyensúlyozva és a fészekre kapaszkodva kutatott tojások vagy fiókák után. Ez az egy fészek azonban úgy látszik szerencsés helyen épült, mert teljesen ép volt, és mindkét cinege szorgalmasan dolgozott rajta. Az egyik éppen hosszú szálat cipelt valahonnét és hegyes csőrével ügyesen húzta be a többi közé.
A FIATAL VADŐR nagyon szerette a madarakat és szívesen elnézte volna az építkező függőcinegéket akár egész délelőtt is. De tudta, hogy még legalább fél kilométert kell megtennie a szarkafészekig, ezért egy búcsúpillantással otthagyta őket, és megszaporázta lépteit a még mindig erősen harmatos fűben. Közben a szarkákra gondolt. Alapjában véve kedvelte őket, és csak a kötelességtudat élesztette a haragot irányukban. Néha eltűnődött azon, hogy ha nem vadőrnek megy, talán éppen úgy szeretné őket, mint a függőcinegéket vagy a gyors mozgású nádiposzátákat. A kötelességtudat azonban mást parancsolt. Élete első munkahelye volt ez és nagyon komolyan vette a dolgát.
Ahogy füzes felé közeledett, egyre óvatosabb lett. Szemeit a fák koronájára szegezte, puskáját lövésre készen a kezében tartotta.
Böjti récék húztak el felette hangos kerepeléssel. Két gácsér hajszolt egy tojót nagy igyekezettel. Máskor biztosan megnézte volna őket, de most még csak oda sem pillantott.
A szarkafészek már egészen közel volt, legfeljebb sörétlövésnyire. Látta a fát is, kicsit kimagaslott a többi közül, de a fészek a középtájon a törzs mellett épült, és a frissen belombosodott gallyak tökéletesen elrejtették.
Egy kék cinege finom „szi-szi”-je árulta el, hogy a szemfüles szarka megint csak túljárt az eszén. Csak néhány másodperc múlva látta meg a hosszú farkú, fehér-fekete színű madarat, amint a nádas felett a közeli kis akácos irányába szállt. Az ellenkező oldalon ugrott le a fészekről és alacsonyan repült a bokrok között mindaddig, amíg veszélyben volt. Amikor felbukkant, már rég túl volt a lőtávolságon.
A vadőr bosszús mozdulattal lökte a tarkójára kissé már zsíros kalapját.
-Mégis csak a ördöggel cimborál! – mondta maga elé hangosan, de nyomban utána észbekapott, és kicsit ijedten pillantott körül, nem hallotta-e valaki, amint magában beszélget a fűzbokrok között. De a közelben semmi sem mozdult, csak egy kissé még fázósan üldögélő zöld kecskebéka meresztette rá dülledt szemeit a vízpartról.
A FÉSZEK OTT VOLT hajtásnyira előtte. Tudta, hogy a mélyén tojások lapunak. Négy, öt vagy talán hat is egymás mellett. Emlékezett még fészkelő gyerek korából, hogy csaknem minden évben találtak hatos szarka-fészekaljat.
-Akkoriban egyszerűen vízbe dobáltuk volna a tojásokat – gondolta és erős kísértést érzett, hogy odalábaljon és lelökje a fészket a fáról.
Tojásostól, mindenestől. Néhány önkéntelen lépést tett arrafelé, de azután legyőzte magában a kísértést.
-Könnyű győzelem lenne – gondolta. – Nekem a madarakat kell megcsípnem! És meg is csípem őket, ha itt kell is éjszakáznom a vízparton!
A nyakában lógó távcsőért nyúlt, és módszeresen végigpásztázta a környéket. A szarkákat sehol sem látta.
-Pedig ők biztosan jól látnak engem. – Figyelnek valahonnét, és csak arra várnak, hogy elmenjek a közelből. De arra ugyan várhatnak!
Belelovalta magát a dolgokba, és nap barnította arca egy árnyalattal még sötétebb lett. Újból végigtávcsövezte a környéket, alaposan végigvizsgálta a kis erdőt is, és ekkor sikerült a szarkákat felfedeznie. Ott ültek egymás közelében egy-egy vékonyka ágon, hosszú farkukkal egyensúlyozták ki a szél ismétlődő lökéseit. Messze voltak, de a vadőr tudta jól, hogy mindkét madár feszülten figyeli őt, az ellenséget a fészek közelében. Még beljebb húzódott a bokrok közé, úgy hogy teljesen eltűnt a figyelő szarkaszemek elől. Csizmája éppen csak hogy meg nem merült a vízben, a bal lábán csupán néhány centivel maradt a szára alatt. Egy kis széncinege mintha csak mulatott volna rajta, ott tornászott közvetlenül az orra előtt, akár kinyújtott kézzel is elérhette volna.
-Itt tanyázhat a mocsárban – gondolta, miközben a madár sárga és fekete színeit nézegette – ezért ilyen szelíd. Ezek még nem tanulták meg, hogy félni kell az embertől.
Gyorsan múlt az idő, de a szarkapár nem mutatkozott. A vadőr várakozott, de közben érezte, hogy nem fognak a fészekhez jönni, amíg ő a közelben van. Sokkal óvatosabbnak annál.
VÍZITYÚK ÚSZKÁLT a bokrok között, csőrével időnként felcsípett valamit a békalencsés felszínről. Lassan közeledett a mozdulatlanul álló vadász felé, de még idejében észrevette, és sebesen tempózva úszott el a veszélyes környékről. A nap már melegen sütött, erejét a bokrok között is érezni lehetett. A vadőr figyelte, mint melegszik át rajta a kabát, és körülpillantott, hová akaszthatná, de végül csak elől gombolta ki, hogy friss levegő az ingét érje. Letekintve jókora piócát látott, amint a tiszta vízben a csizmáját kerülgette.
-No azzal ugyan nem boldogulsz – dünnyögte maga elé kissé kajánul, de azért egy rövidke mozdulatot tett a lábával, hogy az ide-oda tekergő állatot elriassza. Majd ismét a szarkák felé pillantott volna, de onnét, ahol állt, már nem lehetett a kis erdőt látni.
Törte a fejét, hogy mit tehetne, amikor egy férfit vett észre, aki a vállán kaszával a réten át errefelé közeledett. Az egyetlen lehetséges megoldás szikraként villant fel benne. Kifelé indult, de a hirtelen mozdulattól a lába mélyebbre süllyedt az iszapba és a csizma egy pillanat alatt megtelt vízzel.
-Hogy az ördög…szaporázta, de azután teljesen megfeledkezett az egészről. Integetni kezdett a réten ballagó férfi felé. Már tudta, hogy ki az, és azt is pontosan tudta, mit fog cselekedni.
-Hát te – állt meg a kaszás férfi a víz szélén – mi a fenét leselkedsz odabent?
-A szarkákat várom a fészeknél, de tudják, hogy itt vagyok és eszük ágában sincs idejönni.
-Szóljak nekik, hogy jöjjenek? – nevetett a másik, de a vadőr komoly maradt.
-Te is gumicsizmában vagy, gyere be egy darabon, azután megint vissza. A szarkák nem tudnak számolni, és ha elmenni látnak, biztosan nyomban visszajönnek a fészekhez.
A férfi ráállt a dologra, bár magában nem nagyon bízott a sikerben. Együtt láboltak befelé egy darabon, azután elbúcsúztak egymástól.
Amikor pedig a másik már odakint lépegetett a réten, a vadőr szinte összeolvadt azzal a vén fűzfatörzzsel, amelyhez hozzálapult. Puskáját lövésre készen tartotta, mert jól tudta, hogy ha ezúttal sikerül is becsapnia az óvatos szarkákat, a lövésre legfeljebb néhány másodperce marad majd.
A KASZÁJÁVAL CSENDESEN BALLAGÓ férfi már eltűnt a szemei elől, de tudta, hogy az odakint leskelődő szarkák annál nagyobb figyelemmel kísérik a területükön felbukkant embert. Ha lépre mennek, akkor egy kis kerülővel perceken belül itt lehetnek a füzesben. Mozdulatlanul lapult a fa mellett, és puskáját félig már célzásra emelve leste az érkezőket.
Várta őket, de mégis meglepte, amikor a ravasz öreg szarka tojó megjelent. Nem a kiserdő felől jtt, hanem hátulról a mocsár felől. Úgy látszik megkerülte a határt, hogy bizonyosságot szerezzen, tiszta-e a levegő a fészek környékén. Egy kinyúló száraz ágra ült fel, és amikor a lövés kilobbant a fűzfa alól, puhán esett a bokrok közé.
Ebben a pillanatban a hím szarka riadt csörgéssel közvetlenül a feje felett vágott át, és igyekezett minél gyorsabban messzire kerülni a környékről. De a puskacső a fűzfa törzse mellől utána fordult, azután a sörétszemek sziszegve indultak légi útjukra, és a hosszú farkú madár szárnyaszegetten hanyatlott alá.
Nagyot sóhajtott. Észrevette, hogy a másik csizmájával is mélyen a vízben áll. A tavaszi víz hideg volt, de a pióca szerencsére eltűnt valamerre, nem használta ki a kínálkozó lehetőséget.
A vadőr most már nem nagyon ügyelve a lába elé, beljebb gázolt és először a második lövésre esett madarat vette fel, azután bebújt a bokrok közé, és némi nehézségek árán előkaparta az elsőt is.
Hosszú, zöldes farktollai vizesen csüngtek alá, a nyakán és a fején apró békalencsék ültek.
Térdig a mocsárban állva nézte őket egy darabig, azután kilábolt a partra, kiöntötte csizmáiból a vizet, majd visszanézett a fészek felé.
Halvány lelkiismeret furdalást érzett, amikor az immár örökre elhagyott tojásokra gondolt, de egy a közelében elrepülő nádirigó láttán nyomban jobb kedvre derült.
-Most már nem kell félnetek – szerette volna utána kiáltani, de csak a kezével intett az eltűnő madár elé. Belülről azonban feszítette valami, a büszkeségnek és a jóllakottságnak furcsa keveréke. Pedig éhes volt, szörnyen éhes, hiszen reggelizni sem maradt ideje, a tegnapi vacsorának pedig már csak az emléke élt a gyomrában.
A KEZÉBEN TARTOTT, békésen csüngő két madárra nézett.
-A lábakat majd levágom később – gondolta. – A farktollak, ha megszáradnak, jók lesznek János bácsi unokájának. a múltkor is mennyire örült a varjútollaknak.
A nap ragyogóan sütött a rét felett. Friss szellő járt a lombok között és a foltos nádiposzáta buzgón énekelt a kis nádfoltban. Valahol pőling kiáltott. A vadőr a falu felé indult és arra gondolt, hogy estére mozijegye van. Tegnap vette meg, két darabot egymás mellé a tizenhatodik sorba. Az a két szék az oszlop mellett kicsit külön állt a többitől. Legutóbb is ott ültek Katival. Magának sem merte bevallani, hogy kicsit babonából vette ugyanazokat a jegyeket. Hiszen akkor olyan nagyon jól érezték magukat.