Fusch Antal: Szarvasbőgés után

A verőfényes októberi reggelt gyorsan közeledő csörtetés zavarta meg. Szarvasborjú rohan ki a vadföldre, nyomában feltűnően nagy testű tehén a borjával. Eleinte nem tudtam mire vélni ezt a szokatlan jelenetet, de aztán hamarosan világossá vált, mi is történik itt. Árva borjút kergetett az a kegyetlen nagy fülű „öregasszony”, és amikor a kissé tétovázó árvát utolérte, felágaskodott, hogy mellső lábaival kopogós szarvas pofonokat adjon neki.
Az üldözött természetesen tovább menekült. Ekkor az üldöző tehén borja szédületes gyorsasággal utána iramodott a menekülőnek, és amikor a közelébe ért, mókás bakugrásokkal játékra hívta fel. Az szegény érthető módon csak a meneküléssel törődött. Rövid időre eltűnt szemem elől, majd néhány perc múlva – nyomában az üldözőkkel – ismét megjelent egy távoli tarvágásban.
EGY ESZTENDŐVEL KÉSŐBB, 1966. novemberében, reggeli cserkészetről hazafelé igyekeztem. Hirtelen jól ismert, és mégis hihetetlen hang ütötte meg a fülemet: szarvasbőgés! Hosszú ideig mozdulatlanul álltam, bizonygatván magamnak, hogy ez nem lehet más, mint képzelődés. De egyszer csak megint hallottam és utána egyre sűrűbben. Még mindig tétováztam, érdemes lesz-e elmenni odáig, hiszen ha bőgés volt is, hamarosan vége szakad majd. De amikor mind gyakrabban hangzottak fel a szeptembert visszaidéző hangok, mégis elindultam. Biztosra vettem ugyan, hogy mire a rudas erdőt elérem, ismét elcsendesednek a megbolondult bikák. De nem! A legjava bőgés idején is valószínűtlennek tűnő csatazaj, harci riadó, szívdobogtató agancscsattogás és az élet-halálharcot kísérő jól ismert nyögések hangzottak. Hét-nyolc bika lehetett egymás közvetlen közelében. Olyan izgatott nyargalászás folyt, ingerült ordítozásokkal aláfestve, amilyet szeptemberben is ritkán tapasztalhatunk.
Amikor tőlem nem messze, ki tudja hányadszor, megint összecsaptak, megkíséreltem gyorsan a közelükbe jutni. Egyszerre csak gyönyörű, fiatal, 14-es bikával találkoztam. Jobb szeme körül hatalmas monokli: tenyérnyi véres folt. Gőzölgő, csapzott szőrén erősen meglátszott, hogy elnáspángolták. Takarás nélkül álltam a tisztáson, így azonnal észrevett, de nem ismerhetett fel, mert hosszú ideig farkasszemet néztünk.
A verekedő bikák látványa jobban érdekelt, ezért tovább indultam a küzdők felé. De amire odaértem, a verekedés hirtelen abbamaradt. Már csak a legyőzött távolodó robajlása hallatszott, a győztes diadalmas bőgésétől kísérve. Miután riválisát biztonságos távolságban tudta, hallottam, hogy felém közeledik a győztes agancsának kopogása. Ekkor rövid időre sikerült megpillantanom a bajnokot, amely akkor már harmadik ellenfelét győzte le. Hatalmas agancsú öreg bika volt. Hirtelen nekilódult, recsegés-ropogás, csülökdobogás: alig néhány méternyire tőlem ugrott el a bika által megugrasztott ünő, a novemberi nász okozója. Gyorsan oldalba lőttem. Heves elugrás, pillanatnyi csend, majd mint ha m i sem történt volna, folytatódott a garázda bikák randalírozása. Azt a tényt, hogy közvetlen közelükben puska dörrent, fel sem fogták.
Az öreg bika ezúttal méltó ellenfélre akadt. A küzdelem döntetlenül végződött. Miután hirtelen különváltak, bokrétával a fejükön mérges hördülésekkel egyre a kihívást ismételgetve elvonultak. Már régen az elejtett ünő mellett álltam, amikor végképp elcsendesedtek. Zsigerelés közben nem tudtam szabadulni a gondolattól: könnyen lehet, hogy ez az ünő a tavaly látott üldözött borjú volt.
EZEK A TÖRTÉNETEK jutottak eszembe most, amikor a szarvastehenek, ünők, borjak lelövésének kérdéseit feszegetem, és a nagyon késői szarvasbőgés okaira keresem a választ. A novemberi, decemberi, néha januári szarvasbőgés intő jel, hogy valami nincs rendben. Én magam a történtek idején a tehenek javára erősen eltolódott ivararány helyreállításán fáradoztam. Tisztában voltam azzal, hogy bármennyire megismerte valaki területének szarvas állományát (létszám, ivararány, koreloszlás, vándorlás, szaporulat stb.), megtanulta a tehenek, ünő, borjak lelövésének elméletét, általánosságban elfogadott és tiszteletben tartott előírásait, még mindig marad néhány kérdés, amelyekre nehéz határozott választ adni. Márpedig a gyakorlati szakember nyílt és őszinte feleletet vár. A részletes magyarázatokat igyekeztem olyanoktól megtudni, akik ebben a fontos vadgazdálkodási kérdésben nagy tapasztalatot szereztek, hosszú éveken át a gyakorlatban kezeltek szarvas állományt, és az akaratlanul elkövetett hibák mellett is kézzelfogható eredményeket értek el a minőség javításában.
Ezért felkerestem a „nagy öregeket”. Az eredmény: ahány ember, annyi különböző felfogás. Áttanulmányoztam a hazai és külföldi szakirodalmat is. Az eredmény: egész sor eltúlzott óvatossági rendszabály.
Íme egy csokor belőlük:
NEM SZABAD MEGLŐNI:
– a jól fejlett testű teheneket és borjakat,
– az erős csontozatúakat,
– a hosszú fejűeket,
– azokat, amelyek egészséges borjakat vezetnek,
– a gyors fejlődő képességűeket,
– a vezértehenet,
– kis család (tehén, ünő, borjú) tagjait.
Emellett még a következő szempontokra bukkantam:
– ne lőjük meg az egy borjúval járó tehenet,
– hagyjuk a szarvasteheneket megöregedni,
– meglövendők a nagyon öreg tehenek,
– a meddőnek mondott tehénnel vigyázzunk,
– a törött lábúakkal is legyünk óvatosak.
Összegyűjtöttem és összeírtam magamnak ezeket a szempontokat. Volt köztük nem egy, amelyet ma már szinte törvényként ismer el minden hivatásos vadász.
Állítsuk például szembe a felsorolt első négy pontot a tízedikkel. Az ellentmondás nyilvánvaló, ugyanis gyakran éppen a kiöregedett tehenek:
– a legjobban fejlett testűek,
– a legerősebb csontozatúak,
– a leghosszabb fejűek,
– a legegészségesebb borjakat vezetők.
Különben is Gödöllőn a gyenge fejlődésű, gyenge csontozatú, rövid fejű vagy beteg szarvastehenek az állománynak oly kicsi százalékát tették ki, hogy ha az elmélet tiszteletreméltó szempontjait betartottam volna, esetleg 10 százalékig tudtam volna teljesíteni a lelövési tervet.
DE TÉRJÜNK VISSZA a nagyon öreg tehenekhez, amelyekről azt hirdeti a teória: lőjük meg őket. Ez azért lenne szükséges, mert állítólag az elöregedés következtében utódaik satnyákká, gyengékké, rosszul fejlettekké válnak, így nem hordozzák magukban azokat a kívánatos jó tulajdonságokat, amelyek révén tovább tenyésztésre alkalmasak, illetve kívánatosak lennének.
Erre a következőket mondhatom. Itt Gödöllőn 1961-63 között nem egy olyan szarvastehenet ejtettem el, amelynek még meglevő fogai (metsző és zápfogak) a foghúsig lekoptak már. Gyöngyfogaiknak úgyszólván csak elbunkósodott gyökerei voltak, de – bármennyire hihetetlenül hangzik is – ezeknek utódai az átlagosnál sokkal erősebb testű borjak voltak. Olyanok, amelyekre magam is azt mondottam: kár volt értük (lelövésüket nagymérvű kártevésük indokolta). A zsigerelésnél pedig meggyőződhettem arról, hogy méhükben a magzat minden esetben sokkal fejlettebb volt, mint a fiatal és közepes korú szarvasteheneknél.
Ha ehhez hozzáveszem ezeknek a „szarvasanyókáknak” a helyi tapasztalatait, terepismeretét, a veszedelmek elkerülésének módjait, feltétlenül kimélendőnek tartom őket. Ők jelentik – ha nem is az állomány gerincét – de azt a magot, amelyből mindig, újból és újból a legszebb ígéret, maga az állomány jövője csírázik.
Az elmélet a nagyon öreg tehenekre kategórikusan kijelenti: lőjük meg őket! Én viszont saját tapasztalataim alapján kíméletet szavaztam nekik.
-Hogyan kell így teljesíteni a lelövési tervet? – tettem fel magamnak a kérdést. Lőjem-e ezek után egyáltalán a szarvasteheneket, ha igen, melyek legyenek azok? Avagy évről évre a fiatalokból (borjak, ünők) lőjem meg a szükséges mennyiséget?
NYITOTT KÉRDÉSEK VOLTAK ezek akkoriban, amelyekre határozott választ senkitől sem kaptunk. Jól tudtuk, mi lenne az egyedül járható út. Azonban ott magasodott előttünk a konvencionális felfogás fenyegető réme, amely azonnal megjelenik, ha valamilyen sokatlan lépésre szánjuk magunkat.
Pedig elkerülhetetlennek látszott a tar fejű állomány erős csökkentése, mert nemcsak a vadkár ellen, hanem a minőség fokozása érdekében is tennünk kellett valamit. Ehhez pedig nem látszott elegendőnek a nem kívánatos bikák szeptembertől egész márciusig tartó lelövése.
Kíméljük a gyors fejlődőképességű szarvasteheneket! Ez olyan „nesze semmi, fogd meg jól” előírás, amellyel a gyakorlati szakember nem tud mit kezdeni. Hét-nyolcszáz darabos állomány esetében ugyan ki tudja ezt figyelemmel kísérni? Ne lőjük a vezértehenet! Az első négy pont mellett ez is olyan megállapítás, amelyet el kell fogadnunk, és a válogatásos lelövésnél törvényként kell tekintenünk. Ez esetben a csapat elveszíti a legtapasztaltabb tagját, az állomány pedig szegényebb lesz egy olyan példánnyal, amelyre maradéktalanul alkalmazhatók a már előbb ismertetett „leg”- jelzők.
Kíméljük a kis családban élő egyedeket! Indoklás: az ilyen kis csapat önállóságánál fogva bővebben jut táplálékhoz, így a kis családban élő borjú és ünő jobban fejlett, mint a nagy csapat fiatal példányai. Ez azonban nem törvényszerű, és Wagenknecht sem tartja annak, mert ha a csapatban nyársas, gyenge agancsú bika van, vagy ha a csapat mégis kistestűekből áll, megengedhetőnek tartja lelövésüket.
Általában azonban ne nyúljunk a három-négy tagú kis családokhoz!
Kímélet az egy borjúval járó teheneknek! Indok az előbbivel azonos. Ezek a szarvastehenek lehetnek első borjas tehenek is, amelyeknek borjait sok szakember a lelövendők közé sorolja, mivel hogy minden első borjú gyenge és fejletlen, hiszen anyja is fejlődésben van még.
Kröning és Vorreyer vizsgálatai viszont azt bizonyítják, hogy Németországban csak a nagyon életképes jó fejlődésű ünők üzekednek eredményesen: életüknek 16-18. hónapjában. A gyakorlati szakember nem tehet különbséget „első borjú” és idősebb tehén borja között. Csak gyenge és erős testűt ismer, tekintet nélkül arra, hogy az ünő, vagy bikaborjú. Tehát ha gyenge a borjú, lelövi azt és lehetőleg az anyját is!
A meddőnek látszó tehénnel is vigyázzunk! A magyarországi szarvas állományokban a meddősség igen ritkán fordul elő. A magányos tehén előző évben vagy nem termékenyült meg (kivételt képeznek a feltűnően nagy testűek), vagy a borja hullott el. De akár így, akár úgy áll is a helyzet, állományapasztás esetében ezeknél a borjú nélküli teheneknél alkalmasabb alanyt lelövésre nem is találhatnánk.
Legyünk óvatosak a törött lábúakkal! Ugyan miért? A sántikáló szarvas nem válik a terület díszére. A csapat már megsebzése idején kiközösíti, remeteéletre kényszerül. Lehet, hogy ennek ellenére egészséges borjakat ellik, azonban jól kezelt szarvas állomány esetében nincs rajta sajnálnivaló.
Nézzük most azokat a lehetőségeket, amelyek nyitva állnak a szarvastehenek, ünők, borjak számának csökkentésére. Lelövendők azok a tehenek:
– amelyek gyenge borjút vezetnek,
– amelyek két borjút vezetnek,
– a későn üzekedők és ellők,
– valamint a nagy csapatok sereghajtói. (Ezek rendszerint betegek, borjú nélküliek.)
Ez a négy pont és a korábbiak kellően érzékeltetik százalékos arányban is a tarfejű állomány apasztásának a hagyományok, a vadászklasszikusok által is elismert, de sajnos igen korlátozott lehetőségeit.
Tudjuk, hogy a lelövendő szarvastehenek száma magas, így a felsorolt és állandóan hangoztatott, tiszteletre méltó, de túl óvatos szabályok betartása esetén a lelövési terv teljesítése lehetetlen. „Mit tegyünk tehát?” – tettük fel magunknak a kérdést. A válasz egyértelmű volt: bármilyen áron is, el a szarvastehén-felesleggel!
Az állományapasztást a mező- és erdőgazdasági vadkáros gócokon, vadászterületünk szélein, a notórius vándorló, szomszédoló csapatok köréből és a megrögzött kéreghántó csapatokból végeztük. Természetesen gyakran nem tarthattuk be a 12 pont szigorú előírásait, így egész bizonyosan követtünk el kisebb-nagyobb hibákat is. Az utóbbiak közé sorolom azt, amikor az elejtett szarvastehén borját nem sikerül terítékre hozni. Jól tudjuk, milyen kegyetlen az ilyen magányossá vált „gyerekállathoz” a szarvas csapat. Hamarosan elüldözik maguk mellől, magányosságra kényszerítik kora ifjúsága idején. Minden bizonnyal ez a tény okozza ezeknek az elképesztő óvatosságát, tapasztalt, öreg bikákat is felülmúló rejtett életét. Az első történetben szereplő üldözött is ilyen borjú lehetett. Először mindig a borjút kell meglőni. Ha azonban mégis megtörténik a baj, másnap, harmadnap és azután is térjünk vissza mindig oda, ahol a borjút elügyetlenkedtük. A csapattól elvert borjú keresi az anyját, a környéken kóborol, tanácstalanul bámulja a barkácsoló kocsit. Később már a magányosság a sűrűbe kényszeríti, sok esti és reggeli cserkészetbe kerülhet, amíg meglőhetjük. Természetesen előfordul, hogy nem lövik meg, s megéri a tavaszt. A friss zöldön hamar összeszedi magát, és most már jobb kondícióban, több tapasztalattal, tovább éli életét. Fejlődésében azonban elmarad a vele egykorú, anyai felügyelet alatt felcseperedett társaitól, és amíg azok életük 16-17. hónapjában már beüzekednek, az ilyen magányosoknál 1-2 hónapos időeltolódás is lehetséges, vagyis rigyetésük novemberre, illetve decemberre esik. A második történetben szereplő magányos ünő is ilyen példány volt.
Érdekes, hogy Friedrich Vorreyer a késői bőgés előidézőinak a meg nem termékenyült, „visszaüzekedő” szarvasteheneket tartja. Tapasztalataim szerint azonban ezt Gödöllőn mindig a borjú korukban egyedül maradt satnya ünők okozták.
A rendszeres téli bőgés rendkívüliségénél fogva bármennyire érdekes legyen is, a sziréna hangján jusson a vadgazda fülébe. Szarvasbikái nyugalma érdekében sürgős beavatkozásra van szükség.