Doros István: Szarvascsapázás aszfalton

A történet – amelynek leírására vérebes szakmában jártas barátaim inspiráltak – különlegessége okán tarthat számot az érdeklődésre.
Sz. község határában egy szarvasbika féktávolságon belül, szabályosan közlekedő gépkocsi elé ugrott. A gépkocsi vezetője az összeütközést már nem tudta elkerülni. A bika felvágódott a motorháztetőre, s mintegy harmincméteres kényszerutazás után súlyosan megsérülve az árokba zuhant. Az autó erősen megrongálódott, vezetőjének az ijedtségen kívül szerencsére semmi baja sem történt. A gépkocsi tulajdonosa K. Istvánnak, a Vt. elnökének elmondta a baleset körülményeit. A szarvas a mi területünkről váltott ki és okozott balesetet, így a mi kötelességünk volt az ügyet minél gyorsabban és szabályosan elintézni. A bika azonban már nem volt a helyszínen, így annak keresését – az éjszakai órára való tekintettel – másnapra kellett halasztani.
Kellemetlenül hűvös, csaknem csípős márciusi hajnalon mentünk. Pista bácsival és a vérebbel a sérült bikát megkeresni. Minden reményünk megvolt arra, hogy hamar és sikeresen fejezzük be a nyomozást. Ismertük már Bill képességeit, egy 10-12 órás, jó vérebnek ígérkező csapa igazán nem jelenthetett problémát.
A körülmények azonban másképp alakultak. Öt percnyi keresés után még mindig nem volt csapa, még mindig nem voltunk tisztában semmivel, csak az előttünk levő, és az általunk is látható, gyenge érzékszerveinkkel is észlelhető tényekkel. Bill végül is meghálálta bizalmunkat és a türelmünket, mert a sokadik kör után megindult határozottan, csapát jelezve, mégpedig az országúton!
Mindenre számítottunk, csak erre nem. Nem a víz, s nem az erdő felé, hanem egyenesen az országúton! Vajon miért? Találgatásainkra nagyon hamar világos és kijózanító választ kaptunk. Az úton látható vércsepp elnyújtott alakjából nem volt nehéz kitalálni: a bikát gépkocsin vitték el Reménytelennek látszott a további keresés. Még az is elképzelhető volt, hogy 200 kilométernyi autózás és nyomozás után sem találjuk meg a társaság tulajdonát, a népgazdaságnak is értéket jelentő bikát.
Természetesen a különlegesnek és szokatlannak ígérkező, a klasszikustól igencsak eltérő csapázás folytatása mellett döntöttünk. Körülbelül fél kilométert mentünk meg a „csapán”, s miután a véreb jól hozzászokott az „egyedi” szagokhoz, mindhárman kocsiba szálltunk, s meg sem álltunk a következő falu végéig.
Miután Billel együtt megállapítottuk, hogy itt még „utazott” a bika, újból kocsiba ültünk, s a következő útelágazásnál ugyanezzel a szisztémával folytattuk a munkát.
Három községet és öt jelentősebb útelágazás okozta akadályt hagytunk sikeresen a hátunk mögött, mintegy másfél óra alatt 25 kilométeres nyomozást teljesítettünk. A negyedik község, S. túlsó végén sem a véreb, sem mi nem találtunk vérnyomokat, így visszamentünk a községbe, s a bámészkodó, korán kelő emberek között, találomra a község közepétől, próbáltunk „csapázni”. Pár méter után megtaláltuk az első vércseppet, és hamarosan egy szép családi ház nyitott kapuján fordultunk be. Komoly külsejű, harciasnak tűnő írszetter fogadott bennünket, féltékenyen őrizte a bika zsigereit és a főzéshez előkészített trófeát. A békesség kedvéért visszavonultunk, a nyomozást sikeresen befejeztük.
A bikát – mint az később kiderült – a szomszédos társaság egyik tagja vitte el, s „annak rendje és módja szerint”, saját társasága nevében leadta a MAVAD-nak.
Az esetnek meglepő folytatása lett. Az s-i vadász magánlaksértésért akarta feljelenteni a nyomkövető vadászokat. Talán még most is folyik a huzavona, hogy a MAVAD melyik vadásztársaságnak utalja át a szarvasbikáért járó összeget.
A tanulságokat természetesen ki-ki levonhatja ebből a nem mindennapi történetből. Jómagam a közreadásával, a vadászetikai vonatkozásokon kívül azt akartam bizonyítani, hogy a vérebek milyen sokoldalúan használhatók.