Schmidt Egon: Szarvas etető

A csattanás szinte fülsiketítő volt, és nyomban rá kopogni kezdtek az esőcseppek. Ha eddig reménykedtem, hogy még a vihar kitörése előtt elértem az országutat, és a fedett autóbuszmegállót, most már láttam, teljesen hiába. A zápor egyre erősebben ömlött és csak percek kérdése volt, hogy a sűrű lombkárpit teljesen átnedvesedjék, és attól kezdve kettőzött erővel zúduljon nyakamba az özönvíz. A szél kíméletlenül csavargatta az ágakat, néha egy-egy kisebb, levelekkel teli gallyat sodort a földre.
Sokszor áztam már bőrig az erdőben, és már már beletörődtem, hogy nem tudom hányadszor, most is így lesz, amikor hirtelen eszembe jutott a szarvas etető. Itt kell lennie a közelben, ha jól számítom alig egy iramodásra. Sok töprengeni való időm nem volt, így hát futóra vettem a dolgot, és a most már ugyancsak paskoló esőben percek alatt elértem az egyetlen, alig pár négyzetméteres, száraz foltot, ami azon a délutánon az erdőben volt.
Mikor beléptem a tető alá, feketerigó suhant ki a másik oldalon. Méltatlankodó kiáltással repült a bokrok közé. Először azt hittem, talán ő is az eső elől menekült a biztos fedél alá, de amikor jobban körülnéztem, megpillantottam az oszlop villájába szorított fészket, amelyből sárgás csőröcskék meredeztek. Megszámoltam a csőröket, öten voltak a fiókák. Csak ennyit láttam belőlük, mert még ágaskodva sem tudtam bepillantani a fészek belsejébe.
De minek is? Ijedős fajta a kisrigó, kivált az ilyen nagyobbacska, tokosodó, tollasodó fióka, és ha hirtelen rémületükben szétugrálnak ebben az esőben, hát egyikük sem éri meg a másnapot. Inkább behúzódtam az ellenkező sarokba, a jászol mellé, amiben még a télről volt egy kevéske szénatörmelék. Csendesen álltam, hogy ha vissza akarna jönni az öreg, ne legyek útjában.
Az eső változatlan erővel zuhogott odakint, és kanyargó kis patakokban folyt le a fák törzsén is. Mintha csőrepedés történt volna odafent, az egybefolyó szürke égbolt szinte kiapadhatatlannak látszott. Igaz, a dörgések távolodtak már, a vihar a Dunán át az Alföld felé húzódott, de a vége azért még nagyon messze járhatott.
Az ember azt gondolná, hogy ilyen nagy viharban teljesen megáll az élet az erdőben, de egy fekete-fehér tollakkal és piros tarkófolttal díszített harkály alig húsz lépésnyire vidáman kopácsolt valamit. Igaz, az öreg tölgy vaskos oldalágának alsó felére húzódott, ahol nem érte az eső és talán a rovarok is oda vándoroltak a vihar elől, az avatatlanok számára rejtett, kérek alatti ösvényeiken.
A másik oldalon erdei pintyet látok. Szép borvörös mellével felém fordulva üldögél egy vékony ágon, néha-néha megrázza magát, de úgy veszem észre, nem nagyon zavarja az eső. Sőt, mintha örülne neki, mozdulatai az útszéli tócsában fürdő madarakéra emlékeztetnek.
A hátam mögül gallyak finom pattanását hallom. Muflonok ereszkednek lefelé a lejtőn. Egy, kettő, három,…kilenc darab, egymás után. Libasorban jönnek a nedves avaron, olyan csendesen, hogy holmi kósza szellemeknek is beillenének. Először egyenesen az etetőnek tartanak, azután oldalt térnek, úgy vonulnak végig előttem. Egyelten hang nélkül poroszkálnak előre, s egenként tűnnek el a szemközti oldalban.
Most már határozottan szűnőben van az eső. A szél is megszelídült szinte minden átmenet nélkül, és a főszerepet az etető ereszéről szabályos időközönként elhulló jókora cseppek veszik át. Körben mindenütt kis tócsákban áll a víz, és sűrűn hulló kövér cseppek finom freccsenései apró szökőkutakra emlékeztetnek.
Ebben a pillanatban a feketerigó tojó gilisztákkal megrakodva a fészek szélére szállt. Hiába simultam a jászoly mellé, éreztem, hogy figyelő szemei egyenesen rám szegeződnek. De mert nem mozdultam, a fiókák viszont szélesre tátott csőrrel ingatták nagy fejüket a levegőben, az anyamadár, fél szemét rajtam felejtve, torkukban gyömöszölte a tekergő, sáros gilisztákat. Utána még ült egy darabig a fészek peremén, majd ugyanolyan csendesen, mint ahogyan jött, elrepült.
AZ erdei pinty feljebb szállt néhány ággal, és egy kiálló gally csúcsára telepedve énekelni kezdett. Először halkabban, de a harmadik strófa után belemerült, és fújta, fújta szakadatlanul. Egy énekes rigó is rázendített valahol, a bokros hegyoldalból pedig, amerre a muflonok tűntek el az imént, kis fűzike gyújtott jól ismert nótájára, csip-csup, csip-csup, kiabálta szinte megállás nélkül.
Talán már el is állt az eső, de az erdő tovább csurgott, csepegett, sőt, egy-egy futó szélroham nyomán olyan víztömeg zúdult alá, amely a zivatarnak is becsületére vált volna. Így hát tovább támasztottam a jászoly szélét, és a rigómama, amikor már vagy ötödször fordult újabb és újabb gilisztákkal, szinte a vállamat érintve suhant a fészekhez.
Amilyen hirtelen sötétedett be az imént, egyszeriben olyan világos lett, amikor a vékonyodó felhők ismét megnyíltak a napsugarak előtt. A lombok között beszűrődő fénynyalábok a levelek csücskén kapaszkodó ezer és ezer vízcseppben tükröződtek vissza, a föld gőzölögni kezdett, mintha az avar alatt egy láthatatlan kemencében éppen most fűtött volna be valaki.
Kiléptem az etető alól. A finoman visszacsapódó bokorágak néhány perc alatt facsaró vizessé változtatták a nadrágom szárát, és a lejtőkön ugyancsak vigyáznom kellett, hogy a felázott agyagos föld valahogy ki ne csússzon a lábam alól. De odafent a lombok között már kéken csillogott az ég, és a nedvesen simogató levegő egyszeriben megtelt ezernyi tarkaszárnyú, százfelé cikázó, apró rovarral.
Megtaláltam a muflonok nyomát, ott, ahol felfelé kapaszkodtak a lejtőn és valamivel távolabb egy magányos szarvasét is. A völgy alján jött végig, és egyenes irányban folytatta útját a patak mentén. Csülkeinek lenyomata szétfolyt a híg, sárga latyakban. Egyik-másik nyom úgy megnőtt, hogy még a mesebeli csodaszarvas is megirigyelhette volna.