Pék György: Szarvas vadászat Manitobában

A hőmérő higanyszála több mint egy hete mínusz 20 fok alá süllyedt. Hideg volt de Manitobába – Kanadában – ez még nem az igazi tél. Társaimmal úgy egyeztünk meg, hogy november 16-án, pénteken este indulunk el hazulról, mert így a szarvas vadászatra két teljes nap áll majd rendelkezésre.
Szombaton reggel hajnali 5 órakor már talpon volt a ház. A konyhában nagy volt a sürgés-forgás, mindenki egyszerre akarta elkészíteni a reggelijét. Közben a boros-teás kancsó már kétszer is körbejárt, mielőtt a frissen sült szalonna kikerült a serpenyőből. Felséges illatok terjengtek a levegőben, s tréfálkozó megjegyzések között tűnt el egy-egy jó falat a tányérból.
Reggeli után nekivágtunk az erdőnek. Odakint még sötétség ülte meg a tájat.
Mindenkinek megvolt a terve, s pontosan tudta azt is, hogy társai hová fognak állni.
Én a vadászháztól a legtávolabbra lévő nagyerdő felső sarkánál egy farakás mellé húzódtam. Körülöttem 300 hold nagyságú lucernaföld, azon túl erdő és mocsár, a fehérfarkú szarvas ideális tartózkodási helye. Cserkeléskor ezen a környéken találtam a legtöbb friss nyomot, kaparást-dörgölést, sőt, még szarvasokat is láttam a lucernát legelni.
Kerek egy órája topogtam egy nyaláb szénán – az előző nap készítettem magamnak – amikor az északi szél fokozatosan éledezni kezdett, s magával hozta a derengést. Majd az első lövés csattant társaimnál, később a második.
Napkeltével a reggel észrevehetően hidegebb lett. A felhőtlen azúrkék égről erőtlenül ragyogtak a felkelő nap sugarai. Fáztam, körülöttem semmi mozgás, így nem láttam sok értelmét a további várakozásnak, s egy közelben lévő, jól ismert öreg vadcsapáson hatalmas kerülővel elindultam hazafelé. Az erdőben több helyen láttam friss szarvas nyomokat, de vadat sehol!
A vadászházban két társam fogadott. Boldogan mesélték reggeli élményeiket. Eredményükhöz szívből gratuláltam.
Napközben az idő megenyhült, a hőmérő 9 fokot mutatott. Kellemesnek mondható szélcsendes idő volt, amikor neki gyürkőztünk, és hazacipeltük az erdőből az elejtett szarvasokat.
Este, miközben társammal tapostuk a havat, arról beszélgettünk, nem kellene-e megváltoztatni a leshelyeket? Nem nagyon lelkesedtem az ötletért, s továbbra is kitartottam a nagyerdő mellett. Ám próbálkozásom ismét nem járt sikerrel.
Kedvetlenül tértem haza, de amikor kinyitottam a veranda ajtaját, bentről frissen sült szarvas pecsenye illata csapta meg az orromat. Hirtelen éhes lettem, s perceken belül elfelejtettem sikertelenségemet. Vacsora után kicsit elborozgattunk, majd jókedvűen intettünk búcsút a vadászháznak a következő hétvégéig.

A virginiai fehérfarkú szarvas Észak-Amerika leggyakoribb nagyvadja. Nevét – „fehérfarkú” – találóan kapta, mert, ha riaszt vagy menekül, körülbelül 20 centiméter hosszú, alján fehérszínű farkát merőlegesen felfelé tartja. Élőhelye – kivéve Kanada északi részét, ahol csak erdő és préri van – az ősvadontól a mezőgazdasági területekig terjed, ahol vadásszák is. A vadászok válogatás nélkül lövik a szemük elé kerülő vadat, mert itt a vadászok többségét a hús vonzza, nem pedig az agancs. Trófeája szép és kívánatos ugyan, de errefelé –sajnos – még nem értékelik.

Semmiféle elfogadható magyarázatot nem tudtam találni arra, hogy a vadászidény kezdetére hova tűntek a szarvasok? Hiszen két nappal az idény előtt területünk azon részein, ahol lesben álltunk, 36 szarvast számoltunk meg. Közülük azonban csak két közepes bika került terítékre.
Csütörtökön reggel azzal az érzéssel ébredtem, ha ma kint lennék az erdőn, biztosan szerencsém lenne. Ez az érzés a délelőtt folyamán percről percre nőtt bennem. Erről később barátomnak is szóltam, majd megkérdeztem tőle, van-e kedve velem tartani. Kedve az lenne – volt a válasz – csak éppen ma nincs ideje. Így hát Winipeg-ből egyedül indultam el a csaknem 200 kilométerre fekvő vadászterületre.
Szeles, hóviharos idő volt, de nem törődtem vele. A jeges országút forgalmát kisebb-nagyobb hótorlaszok lassították. Egy-egy akadály leküzdése után arra gondoltam, vajon ilyen körülmények között hogyan tudok bejutni a vadászházhoz? Az út háromnegyed részénél lassan magam mögött hagytam a prérit, s vele együtt a viharos szelet is. Amikor az utolsó kilométerhez értem, megkönnyebbülve sóhajtottam fel, mert az út az erdőn keresztül is járható volt. Ennek ellenére másfél órás késéssel érkeztem meg, s nem volt egy perc pazarolni való időm sem, mert a nappali világosság rohamosan fogyott. Egy pillanatig gondolkoztam, hova álljak ki esti lesre? Kedvelt helyemre, a nagyerdőhöz felmenni már túlságosan késő volt. Így történt, hogy az erdő közepén egy elhanyagolt, parlagon heverő, volt lucernaföld végére álltam. Zimankós hideg volt. Félórai ácsorgás után úgy éreztem, hogy nem bírom elviselni a mozdulatlanságot. S azt sem tudtam, érdemes-e itt állnom, látogatják-e ezt a rétet a szarvasok? Egyszerre csak a szemközti szálerdőből kilépett egy fiatal bika. Mire távcsövem a szememhez emeltem, a tehene is ott állt mellette. Egy-két percig vizsgálódtak, majd óvatos léptekkel elindultak a tisztáson keresztül. Kecses mozgásukban gyönyörködve, minden másról megfeledkeztem. Már jóval túlhaladtak a félúton, amikor a tehén megállt és visszanézett. Jól ismerem ezt a jelet. Tudtam, hogy valahol a közelben, az erdő szélében a bokrok takarása mögött ott jön a másik bika. Puskámat leakasztottam a fatörzsről, kioldottam a biztosítót, és most már csak abba az irányba figyeltem, ahol az előbb a szarvasok megjelentek.
Közben a félhomály percről percre nőtt, de még mindig volt annyi világosság, hogy céltávcsővel lehetett volna lőni. Egyelőre azonban még nem volt mire!
A szarvasok már majdnem elérték az én oldalamon az erdőt, amikor a közelben ágak reccsenésére-roppanására lettem figyelmes. Puskám nyakát erősebben szorítottam meg, mert abból az irányból újabb szarvas lépett elő. Nagyságáról azonnal láttam, hogy fiatal bika. Nem tudtam mitévő legyek? Lőjem-e, vagy engedjem, hadd menjen tovább az útján. Amint így tétováztam, az erdő szélén, szinte észrevétlenül megjelent egy másik bika. Percekig állt egyhelyben, csak a fejét fordította hol jobbra, hol balra, s amikor nagy óvatosan elindult, meg-megállva hallgatódzott. Szívem majdnem kiugrott a helyéről, mégis nyugalmat és türelmet erőltettem magamra, mert nagy kár lett volna elhibázni a gyanútlanul közeledőt.