dr. Heltay István: Szép puska – jó puska

Egy hét szabadságom volt még és a családommal úgy döntöttünk, hogy azt Galyatetőn, illetve annak közelében egy csendes kis erdészházban töltjük. Nagyokat sétálunk, gombázunk, meg szedrezünk a gyerekekkel, szóval kedvünk szerint töltjük el ezt a pár napot.
Miután a vadászterület is rövid idő alatt elérhető távolságban volt, magammal vittem a sokak által megcsodált puskámat. Szigorúan, elhatároztam – igaz, csak magamban -, hogy legfeljebb hajnalonként engedek Diána csábításának.
Elhatározásom tehát szilárd volt és megmásíthatatlan: első a közös program! Vadászat csak „unalomból” ha más nincs. Ismerősként üdvözöltük a szép fenyvest, az öreg bükköt, a bokrokat, s a házban gyakorlottan raktunk mindent a helyére. Már délután csak az eső mentett meg a csúf árulástól. (Én is csak olyan vagyok, mint sok már vadásztársam: mindennek ellent tudok állni, csak a csábításnak nem.)
Másnap hajnalban felvert az ébresztőóra. Amikor a Kaszab-rétre értem még nem volt lővilág. Már útra készen álldogáltam, amikor a rét túlsó feléről zörgést hallottam. Kis idő elteltével felismertem egy sutát űző bakot. No, ez jól kezdődik – gondoltam, és most már jó lővilágnál elindultam.
AZ ELŐRE ELTERVEZETT útvonalon haladtam, de egy korán kelő gombázón kívül mással nem találkoztam. Rövid idő múlva egy alkalmasnak tűnő helyen megállva, kevés várakozás után megfújtam a sípomat. Hátamat egy sima kérgű öreg bükknek támasztottam, s mivel semmi mozgást nem hallottam, lassan indulni készülődtem. Ekkorra már teljesen elmúlt belőlem a koránkelés enyhe bosszúsága, tiszta szívvel teljesen átadtam magam a ragyogó hajnal szépségének.
Már majdnem visszaértem a kiindulási helyemre, amikor az úton, tőlem jobbra észrevettem egy engem figyelő őzet. Suta volt, sajnos egyedül. Megálltam. Majdcsak megnyugszik, vagy elballag csendesen, de a suta csak állt, merőn figyelve. Úgy négy-öt perc eltelte után én untam meg a dolgot. Kinéztem egy takarásnak megfelelő vastag, rücskös kérgű cserfát, óvatosan mögé lopóztam. Ekkor a suta is elindult a hegyoldalon lefelé. Egy pillanatnyi ötletnek engedve belefújtam a sípba. A hangra a suta megállt, majd riasztani kezdett. Újból sípoltam, mire lassan, óvatosan, nagy félkörrel megindult felém. Így ment mindaddig, míg körülbelül 15 méterre meg nem közelített, de ekkorra teljesen szél alá került, ami aztán végett vetett a jelenetnek.
MÉG EGY DARABIG ÁLLDOGÁLTAM a vén fának dőlve, aztán lassan megfordultam és csendesen elindultam. Egy-két lépés után arra lettem figyelmes, hogy tőlem alig tíz lépésnyire óriási ugrásokkal elindult oldalt egy bak. Láttam megvillanni sötét, de zömök agancsát, ősz pofáját. Öreg, lőhető bak – futott át rajtam – és már fújtam is sípot. A bak megtorpant, de csak néhány másodpercre, vágtájának csak az újabb sutahang vetett véget. Megállt. Sajnos úgy, hogy csak a nyakától hátrafelé volt látható: a gerinc és a lapocka egy része, de a fej és az agancs nem.
Rövid mérlegelés után – lőhető a bak, az előbb már láttam – lövésre szántam el magam. A távolság nem volt több 40 méternél. A gyorsítót előrenyomtam, majd rövid célzás utána lövés döreje végigszáguldott a napsütötte hegyoldalakon.
Eltaláltam, még a lábát is látni véltem, ahogy a levegőben kalimpált. A feszültség lassan oldódott bennem a „kötelező” várakozás alatt, majd elindultam a bakhoz. A „fekvő” őzet a magas fű miatt nem láttam még tíz méterről sem..sőt ötről sem és egyről sem…mert a bak nem volt sehol!
Megrökönyödve nézegettem jobbra-balra, hátha meglátom a csuháját vörösleni, amikor a mellettem levő fiatalosból két rövid, mély riasztást hallok, majd ágroppanást, aztán teljes lett a csend. Elhibáztam.
Tudtam, hogy nem lehet itt a bak, sőt azt is, hogy meg sem sebeztem, mégis át- meg átfésültem a területet, hátha másik bak riasztott a sűrűből. Néhány perc után végleg abbahagytam a keresést, mert se szőrt, se vért nem találtam, nem volt értelme tovább ott időznöm.
MÉG A NÉHÁNY RÖVID PERC eseménye foglalkoztatott, ahogy tovább ballagtam a cserkészúton fel a Tóthegyes irányába. A hegy északi oldalán vezetett a cserkészút egy gyertyános-tölgyesen át, a mikor egy kis rét széléhez értem. Megtorpantam, mert egy gyanús foltot véltem fölfedezni. A messzelátó segítségemre volt, mert a foltból egy legelő őzsuta lett.
Alkalmasabb helyet keresve indultam el a tisztás szélén, jó kilátást remélve, hátha van még kint őz, esetleg bak is sutával.
Nem láttam semmit. Már éppen indultam volna tovább, amikor az erdőben, előttem 150 méterre, egy másik őz bukkant fel. Távcsövezés, bak, tőle jobbra felfedeztem a sutáját is. Nézegettem a bakot. Hat-hét évesnek ítéltem, jó szárhosszal, terpesztéssel, szóval nem volt selejt. Fújjam a sípot, vagy ne? Sok értelme nincs, mert sutával van, de az se baj, ha netán elugrik, úgysem akarom meglőni – meditáltam. Tehát fújom – zártam le a vitát magamban.
A bak először csak figyelt, majd némi tétovázás után elindult felém. Óvatosan lépkedett, meg-megállt, majd feszülten figyelve jött tovább, míg egész közel ért hozzám. Nyilvánvalóvá vált, hogy valami más köti le a figyelmét, nem a sípra jön. Ekkorra már egy tölgy oldalához simulva igyekeztem észrevétlen maradni. A bak tőlem 10-15 lépésre elballagott, figyelve a rét túlsó széle felé, ahol én is hamarosan felfedeztem azt a gombázót, akit az őz már jóval korábban észrevett. Amikor a bak előtt egyértelmű lett a zaj oka, a sutájával együtt elkocogott. Én aztán – kicsit mérgelődve a zavarás miatt – lassan továbbindultam a cserkészúton.