Schmidt Egon: Szerencsés vadászat

A köd finoman szitált alá a magasból és borzongatóan nedves hideget terjesztett maga körül. Nyirkos hullámai szerte hömpölyögtek a fák között, rátelepedtek a mezőkre és a rétekre, ahol a fűzfák nyújtogatták kopasz karjaikat az ég felé, ha az ég egyáltalán látszott volna.
Szinte az orra hegyéig sem látott az ember. Olyannyira, hogy amikor valahonnét az erdő felől egy varjú közeledett nagy károgva, csak akkor vettem észre, amikor közvetlen előttem felmerült a gomolygó ködfüggönyből. Az egyenletes, amolyan helyzetjelző károgás riadt segélykiáltásba csapott át, és a fekete madár nagy suhogással, nedves szárnyaival kétségbeesetten csapkodva meg, hogy meneküljünk. Olyan mulatságos volt, hogy hangosan elnevettem magam. Erre azután még jobban nekilódult és néhány másodperc múlva már csak a távolodó suhogást hallottam, maga a varjú ismét elmerült a ködtengerben.
A TEJFEHÉR NEDVES FÜGGÖNYBEN járni valami egészen különös élményt jelent. Mintha csak teljesen egyedül lenne az ember, mintha körös-körül az egész világ meghalt, eltűnt volna. A fonnyadó fűpárnán puha járás esik, és a vándor mindig újra és újra meglepődik, amikor egy-egy fa vagy bokor bontakozik ki a homályból, szinte közvetlenül az orra előtt.
A verebeket is csak akkor vettem észre, amikor már-már beléjük botlottam. Pedig egy egész bandával voltak, lehettek vagy százötvenen. Hangos csiripelésüket már jó ideje hallottam. Ismertem azt a helyet jól, gyakran jártam arrafelé. Egy öreg, kimustrált gazdasági épület állott ott, annak a végében hevert, alaposan összekuszálva, az a rőzsekupac, melyben a verebek tanyáztak. A gallyakat már jó néhány éve dobálhatták össze. Valószínűleg el akarták vinni annak idején, de vagy megfeledkeztek róla vagy talán a nagy esők miatt nem tudott a teherautó kijönni érte. A rőzsekupac tehát maradt, Ágai ugyan már jócskán letöredeztek, megkoptak, de még így is kitűnő menedéket nyújtottak a zajongó verébseregnek. Mert hogy naponta ott tanyáztak, azt abból is lehetett látni, hogy az egész kupac szinte fehérlett a rengeteg ürüléktől.
Mellette az öreg, düledező vályogépület ajtaját rég elvitték már, az ablak helyén is csak az üres nyílás ásítozott. A vakolat csak mutatóban maradt meg itt-ott, de vastagon borította a padlót, különösen a fal mentén. Néhány széndarabkával a falra rajzolt szív és felirat arról tanúskodott, hogy az erre tévedt emberek nem mindig magányosan lépték át azt a mélyedést, ahol valamikor küszöb volt.
KIKÖNYÖKÖLTEM AZ ABLAKON, ami tulajdonképpen nem is volt ablak, csupán téglalap alakú lyuk a falon, amelyen keresztül a gyér világosság és a sűrű köd együtt léptek be a szobába. Jobb híján a verebeket nézegettem, amelyek pont előttem lármáztak a rőzserakás sűrű biztonságában. Busafejű kis mezei verebek voltak valamennyien, hajszálnyira egyformák, én legalábbis biztosan nem tudtam volna megkülönböztetni egyiket a másiktól. Olyan szorosan ültek egymás mellett, mintha csak összenőttek volna. Tollaikat felfújták és mint valami szürkésbarna kis labdácskák szorongtak a gallyak között. Közbe be nem állt a csőrük, csiripeltek szakadatlanul.
Éppen azt találgattam magamban, vajon egyetlen sörétlövésre hány darab maradna örökre a rőzserakásban, amikor a vidám csiripelés hirtelen, mintha csak késsel vágták volna el, elhallgatott. A verebek, mint megannyi kődarab, lehullottak a kupac mélyére.
Időm sem maradt arra, hogy gondolkozzam. Valahonnét a hátam mögül, az épület mellett nesztelen szürke árnyék vált ki a ködből és könnyed libbenéssel a rőzserakás felett termett. Gyorsan beljebb léptem, nehogy észrevegyen, és onnét figyeltem, mi fog történni. A karvaly, még mindig háttal nekem, megpróbált leereszkedni az ágak közé, de a vékony gallyacskák elroppantak karmai alatt és újból a levegőbe kényszerítették. Egy darabig némán libegett a kupac felett, majd könnyed szárnymozdulatokkal néhány kört írt le a rémült verebek felett s egy közeli, csenevész bokorra telepedett. Ide-oda hintázott, hosszú farkával egyensúlyozott, de közben sárgán izzó szemeit le nem vette volna a verebekkel teli rőzserakásról.
Azok pedig lapultak, mint a riadt egérkék, ha a macska leskelődik odakint az odújuk előtt. Valamennyien a közép felé tolongtak, szinte egymást lökték fel nagy igyekezetükben. Folytonosan ide-oda hullámzó barna tolltenger gomolygott a rőzsekupac alján, ahol biztonságban érezték magukat.
KIREPÜLNI A GALLYAK ALÓL biztos halált jelentett, s ezt valamennyien nagyon jól tudták. De tisztában lehetett ezzel a karvaly is, mert megint odarepült a kupac fölé és láthatóan azon igyekezett, hogy legalább egyet kizavarjon az ott rejtőzködők közül. A sok kis barna madár azonban még csak szorosabbra zsúfolódott odabent, és még akkor sem mozdult, amikor a ragadozónak néhány pillanatra sikerült megkapaszkodnia a gallyak egyikében és szárnyaival egyensúlyozva egy ideig úgy hintázott ott felettük, mint maga a kérlelhetetlen, sötét végzet.
A karvaly végül megint csak a bokorra kényszerült. Már vagy fél óra telt el azóta, hogy megjelent a rőzserakás mellett, s ez láthatóan türelmetlenné tette. Fejét ide-oda forgatva nézegetett maga körül, de azért a verebeket egy pillanatra sem vesztette el szem elől. Állandóan készen állt a támadásra, arra a pillanatra várt, amikor valamelyikük mégis csak megkísérli majd, hogy a rőzse alól kirepülve meneküljön. Közben rohamosan alkonyodott, de a karvaly, vérbeli vadász módjára, nem adta fel a reményt. Ült a bokor ágán és figyelte a verebeket.
Elhatároztam, hogy kivárom a játszma végét, és nem avatkozom bele egyik fél oldalán sem. Történjen úgy, ahogy történnie kell, ahogyan akkor lett volna, ha ma éppen nem vetődöm az öreg épület közelébe. Kíváncsian vártam, de arra, ami következett, be kell vallanom, egyáltalán nem számítottam. Magamban már-már győztesként könyveltem el a verébcsapatot, hiszen a rőzse alatt szükségből akár éjszakázhattak is, a karvaly pedig előbb-utóbb el kell, hogy induljon alvófája felé.
ÓRÁMRA PILLANTOTTAM, és ebben a pillanatban kutyát vettem észre, amely gyanútlanul szaglászva közeledett a ház felé. Amolyan jó szimatú korcs volt, amilyennel faluhelyen oly gyakran találkozik az ember. Színezete és fejének formája alapján apja vagy anyja német juhász lehetett, de a becsületes kuvaszvért sem tudta volna letagadni, ha erre sor kerül. Ráérősen közeledett, de a rőzserakás mellett hirtelen gondolt egyet, vagy talán érzékeny orra kapott valami szimatot, mert arra fordult és lassan megkerülte az öreg gallykupacot.
A karvaly fent a bokor ágán érdeklődve nézte. Nem félt, tudta, hogy odafent teljes biztonságban van. A kutya bedugta fejét az ágak közé és kíváncsian nézte a verebeket, melyek rémülten sodródtak a másik oldal felé, de kirepülni azért még ekkor sem mertek. Az újabb ellenség sem feledtette el velük a karvalyt! A kutya nem mutatott különösebb érdeklődést a verebek iránt és azt hiszem, nem is történt volna semmi, ha szimatolás közben érzékeny orrára nem tapad rá egy apró pihécske, mely talán valamelyik veréb szárnya alól pottyant ki, s úgy került a gallyak közé. A kutya hirtelen és váratlanul hatalmasat tüsszentett és megrázta a fejét, hogy a pihétől, amelyik makacsul csimpaszkodott az orra hegyén szabaduljon. A rőzsekupac recsegve rázkódott meg.
EZ MÁR IGAZÁN SOK VOLT az amúgy is agyonrémített verebeknek. Zárt csapatban, egyetlen madárként, vágódtak ki a kupac alól és sebes, surranó repüléssel egészen alacsonyan a föld felett igyekeztek a falu felé. A karvaly azonban már a sarkukban volt. Hatalmas lendülettel rúgta el magát az ágról, és kerek szárnyaival sebesen szárnyalva suhant áldozatai után. Talán ha két másodpercnyi különbséggel tűntek el a ködben, de hogy mi lesz a vad hajsza vége, az egy pillanatig sem volt kétséges előttem. Legfeljebb az volt kérdéses, hogy melyiket kapja el a csapatból.
Kiléptem az ajtón és halkan füttyentettem a kutya felé, mely egy kicsit bamba ábrázattal még mindig arrafelé nézet, amerre a madarak eltűntek.
A füttyre felém fordította a fejét, de úgy látszik, nem lehetett tiszta a lelkiismerete, mert farkát behúzva eloldalgott.
Még vártam néhány perciig, azután lassan elindultam arrafelé, amerre a verebeket és a karvalyt eltűnni láttam. Figyelmesen néztem jobbra és balra, és talán ha ötven métert mehettem előre, amikor rábukkantam arra, amit kerestem. A nedves, sárga fűszálak között egy maroknyi barna tollacska feküdt. Teljesen frissek voltak, látszott, hogy még csak néhány perce vannak ott a fűben.
Lehajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem őket. Igen, itt fejeződött be a vadászat, melyben a karvalynak a kódorgó kutya akaratlan segítségével mégis csak sikerült zsákmányhoz jutnia. A verébcsapat azóta talán a faluban van és ha látnám őket, talán észre sem venném, hogy egyikük hiányzik. Hiszen olyan sokan voltak!