Schmidt Egon: Tűzkeresztség

A távoli lövés moraja végighullámzott az erdőn, nyomban utána hangosan riasztva rigó suhant át a nyiladékon. A százados bükk óriás törzséhez simulva Miklós önkéntelenül is a karórájára pillantott.
-Mesteri szervezés – állapította meg magában. Percnyi pontossággal kezdődött el a hajtás!
Megmarkolta a puskáját és előre meredt arrafelé, ahol még nagyon messze, a hajtók törtettek a mély hóban a vadászok vonala felé. A puskások a nyiladék szélén a bükkösben álltak, szemben velük a másik oldalban a kefesűrű aljnövényzet felett csak imitt-amott magaslott egy-egy ott felejtett faóriás. Ez a bozótdzsungel volt a vaddisznók birodalma. A vadőrök állítása szerint egész konda tanyázott ott, de beszéltek egy magányos kan hatalmas nyomaitól is.
Az égen nehéz felhők gomolyogtak, később lassan, szégyenlősen megindult újra a havazás is. Miklós nézte a felhőket és közben furcsa érzés életében először vett részt disznóhajtásban. Biztos kezű, jó szemű puskás volt, akit nem hozott zavarba a sebesen húzó kakas vagy az ide-oda cikázó nyúl, de most mégis különösen érezte magát. Amikor a meghívás érkezett, szinte táncra perdült örömében és semmi nyugtalanítót sem érzett. Még akkor sem vert gyorsabban a szíve, amikor a számára kijelölt állást elfoglalta. A lámpaláz váratlanul, orvul tört rá, nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mikor. Talán akkor, amikor a jelzőlövés elhangzott? Vagy valamivel később? Végeredményben teljesen mindegy. Néha azon kapta magát, hogy azt kívánja, bár csak ne is jönne feléje disznó, de mindjárt utána kinevette magát ezért az ostobaságért. Eszébe jutottak a határőrségnél eltöltött hónapok, a hosszú téli éjszakák, amelyeket őrségben töltött, és eszébe jutottak parancsnokának szavai: az az igazán bátor ember, aki akkor is előre megy, amikor félelmet érez odabent.
Ez az emlék egy kicsit megnyugtatta, és most már minden idegszálával a sűrűt figyelte maga előtt. A behavazott ágak természetellenesen hajlottak lefelé és ha egyiknek-másiknak sikerült leráznia terhét, megkönnyebbülten pattant vissza régi helyére. Cinegék motoztak a sűrűben, finom hívhangjukon szólítgatták egymást. Egy harkály, valószínűleg a hajtóktól megriadva, hullámzó ívben repült végig a fák között és valahol hátul szállt le, ahol még csend és béke honolt a vastag fatörzsek között. A hó egyre sűrűbben hullott, fonom zizegése betöltötte az egész erdőt.
Miklós szórakozottan nézte a hópihék légi játékát, és magában azon tűnődött, vajon mennyire lehetnek a hajtók a lőállások előtt. Nem is lehet könnyű végigtörtetni ezen a hóval súlyosbított bozótdzsungelen. Annyira elmerült gondolataiban, hogy szinte összerezzent, amikor valahol feljebb lövés csattant. Egy, majd röviddel utána egy második is.
-Disznók! – villant át az agyán a gondolat, és egy kicsit csodálkozott, hogy szomorúságot érez arra a gondolatra, hogy a disznók úgy látszik, mégis elkerülték őt és fölötte váltottak át a bükkösbe.
-Vajon hányan voltak és esett-e közülük? – gondolta, azután találgatni kezdte, hogy ki lőhetett. De a vadászok viszonylag távol álltak egymástól, szomszédait nem is látta, így szinte lehetetlen volt megállapítani, melyikük sütötte el a puskáját. Előtte valahol Mátyás kiáltott figyelmeztetően és Miklós egy pillanat alatt elfelejtette az iménti lövéseket. A szajkó ismét megszólalt és ugyanebben a pillanatban valami halk motozás hallatszott a sűrűből. A férfi kezében lassan emelkedni kezdett a fegyver, kékesen villogó csöve a bokor felé irányult. A mozgás azonban megszűnt, azután egy gallyacska pattant, s a következő pillanatban egy róka vörös feje jelent meg a behavazott ágak között. Néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd óvatosan előbbre lépett, azután, mint a kilőtt nyíl szökkent előre és suhant át a nyiladékon. Már eltűnt a fák között, amikor a visszapattanó ágakról egy maroknyi hó hullott a földre.
Miklós csak a szemével követte a menekülő rókát, de szája egy kicsit elhúzódott a bajusza alatt. Hiszen jó lett volna meglőni, de megfogadta, hogy csak disznóra süti el a puskát. De azért a vörös koma megjelenése mintha egy kicsit feloldotta volna az előbbi feszültséget. A szajkó is átszállt a nyiladékon. Talán a rókát kereste, de annak nyoma veszhetett, mert a kékszárnyú madár elhallgatott és nem kiabált többé.
Csendben múltak a percek, csak a hajtók távoli lármája hallatszott. Gyors egymásutánban három fülesbagoly repült át a vágáson, úgy látszik, a hajtók elől keltek fel valahonnét. Talán abban a kis fenyvesben pihentek, amelyik ott húzódott meg a bozótos közepén. A baglyok puhán, nesztelenül repültek, útjukat csak a cinegék riadt cincogása jelezte.
Azután a nagy kan egyszerre csak ott állt a nyiladék szélén, alig ötven lépésnyire. Miklós később sem tudta megérteni, hogyan jöhetett a hatalmas állat ilyen szellemszerű nesztelenséggel és ilyen közelre anélkül, hogy észrevette volna. A disznó mozdulatlanul állt és előre figyelt. Orra felemelkedett és kutatva szívta be a levegőt, de az áruló szellő a háta mögül lengedezett és legfeljebb a közelgő emberek illatát sodorta feléje. Azután félfordulatot tett a mély hóban és visszafelé nézett, oda, ahonnét egyre erősebben hangzott a hajtók törtetése.
Mindössze néhány másodperc telt el így. A bükk törzsének védelmében a puska lassan emelkedett a magasba. Miklós csodálkozva érezte, hogy iménti izgatottságát mintha elfújták volna, eltűnt. Keze remegés nélkül fogta a fegyvert, célzott, majd újra a ravaszra feszült.
A kan még mindig maga mögé figyelt, de az utolsó pillanatban mintha megérzett volna valamit, előbbre lépett. Már kint állt a nyiladék közepén és indult volna a bükkös felé. De a puskacső gyengén mozdulva követte útját, azután kilobbant a lövés. Az éles dörrenést sokszorosan verte vissza a szemközti hegyoldal.
A vén remete megperdült és egy ugrással a bozót felé vetette magát. Miklós már-már ismételni akart, de azután mégis leeresztette a fegyvert. A kan előrebukott a hóban, hosszú orra véres tajtékot túrt maga előtt. Megpróbált felállni, de lábai már nem engedelmeskedtek. Előbbre csúszott, hátulsó lábai görcsösen remegtek, azután a nagy fej lassan előrecsuklott és úgy maradt mozdulatlanul. Hófehér agyarai még halálában is fenyegetően villogtak félig nyitott szája két oldalán.
Miklós a lövés után percekig állt mozdulatlanul. Maga sem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet. Hogy a vén kan mégis csak előtte jött ki és most ott fekszik a bozót szélében megbékélten, mozdulatlanul. Észrevette, hogy kezei remegnek és belülről valami furcsa forróság feszíti a testét. A legszívesebben ledobta volna a kabátját és meghempergett volna a friss hóban.
Azután ott állt a bozót legyőzött fejedelme előtt. Piros rózsák virítottak a fehér havon és a kan hatalmas teste szinte valószínűtlenül megnőtt. Vállán világosan látszott a golyó ütötte seb, amelyből gyengén még most is szivárgott a vér.
Miklós lassan levetette a kalapját és most hajadonfőtt állt a nagy kan ravatala előtt. A hajtók már egészen közel voltak. Tudta, hogy néhány perc múlva emberek fogják körül, gratulálnak, a kezét szorongatják és neki számtalanszor el kell majd mondania ennek az egyetlen lövésnek a történetét. Úgy érezte, így kettesben illik búcsúznia, és amint zsákmányát nézte, az öröm mellett valami furcsa sajnálkozást is érzett. A nagy kan békésen pihent a hóban. Fekete sörtéin és a fölébe hajló vadász fekete haján egymás után kapaszkodtak meg a fehér hópihék.