Szász Imre: Üregizők között (Nimród 1979. március)

Több évi hajtóskodás után előléptem. No, nem vadásszá, hanem görényeregetővel.
A dolog úgy kezdődött, hogy Dini vett két görényt: Misit és Macát. Sose láttam még vadászgörényt: Gyanakodva, két lépés távolságról néztem a piros szemű fehér állatokat, akiket Dini egy hosszúkás, kettéosztott, felül dróthálóval borított ládában hozott ki a kocsihoz.
Útközben felvettük a görények tenyésztőjét: szükségünk volt rá, hogy egy szakértő bevezessen bennünket az üregizés titkaiba. A mesterrel jött apró vadász terrierje is.
Ócsán, a homokos részeken szépen van üregi nyúl. (Ezt 1978 nyarán le is írtam, a myxomatózis előtt. Azóta igencsak megfogyatkozott az üregi.) Különösen a szőlőkben és a fiatal fenyvesekben – az utóbbiakban ráadásul alig lehet meglőni őket, hiszen éppen csak átvillannak a puskás előtt a sűrűben. Hajtásban kijönni meg nem igen akaródzik nekik: Legfeljebb hajnalban és este lehet őket fülön csípni s fenyvesek mentén cserkelve.
Az „öregszőlőbe” mentünk. Felmálházva magunkat ládával, ásóval, egyéb kellékekkel, legyező alakban végigpásztáztunk egy darabka területet, feltérképezendő az üregi várakat. A legígéretesebbet Józsi bácsi találta, volt vagy tíz kijárata és szemlátomást járt tanya volt, mutatták a lábnyomok, friss apró homokgörgetések. Azt pedig, hogy a lakók közül valaki otthon van-e, a kis kutyának kellett megállapítania. Szabadon is engedte a gazdája, a kis terrier gyorsan végigszimatolta a lyukakat, majd minduntalan visszatért az egyikhez: azon át érezte leginkább a bent lapuló üregit. Mint kiderült, minden alkalommal tévedhetetlenül.
A NYÚL TEHÁT BENT VOLT a lyukban, elkezdődött beavatásunk az új mesterségbe. A kutyát távolabb kikötöttük egy fához én félre húzogattam a szerszámkészletet, Józsi bácsi és Dini marokra fogta a puskát, a mester pedig beengedte a lyukba Macát. Maca eltűnt, majd kisvártatva megjelent egy másik lyuk szájában, kiszimatolt és ismét eltűnt. Megint kijött egy másik lyuk száján, megint visszafordult. Aztán nem jött ki többet. Vártunk, vártunk, vártunk. Később Dini, puskáját lerakva, beengedte a lyukba Misit is. Misi hol itt, hol ott bukkant fel, kissé tanácstalanul, de se nyúl, se Maca a lyukból nem került elő.
Aztán kijött a nyúl. Egészen váratlanul. Nagy kapkodás, s az üregi már casknem lőtávolon kívül jutott, mire a két puskás utánaeresztett egy-egy lövést. Mondanom sem kell, hogy hiába.
A mester utasítására odahoztam a kutyát, amely eddig türelmetlenül, pórázát szakadásig feszítve figyelte az eseményeket.
Végigszimatolta a lyukakat, s az egyikhez minduntalan visszatért. Ott kezdtünk ásni. Aztán, ahogy az üregi vár labirintusa itt-ott feltárult, újra és újra konzultációra hívtuk a kutyát.
Végül egy hatókanyarból kidugta a fejét Maca. Vissza is húzta mindjárt. Tovább ástunk. Újra kibukkant egy pillanatra a görény. Most sikerült madzagra kötött friss nyúlfejjel annyira kicsalogatni, hogy Dini elkaphatta a nyakát. A nyulat – pedig biztosan lefojtotta – nem találtuk meg, viszont az ásásra ráment az egész délelőttünk.
Úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való mulatság. Először is, kevés munkát útálok annyira, mint az ásást, másodszor órákat várakozni egy nyavalyás üregi miatt nemigen van türelmem.
Úgy láttam, hogy Józsi bácsi, aki a várakozást még kevésbé szokta türelemmel győzni, hasonló véleményre jutott.
Egy teniszpályányi, akáccal sűrűn benőtt gödörbe mentünk, amelynek meredek falai tele voltak üregi lyukakkal. „ Most megmutatom nektek, hogyan kell hálóval fogni” -, mondta a mester, s az üregi kijárata elé felállított egy abroncsokra kifeszített, henger alakú hálót, majd madzagra kötve beengedte a saját, szürkés színű – vadgörény apjától származó – görényét. Fél perc sem telt bele, már nagy rugdalózással, zörgéssel benn volt az első üregi a hálóban. „Vigyázzatok, most jön a másik”. Jött is, Józsi bácsi a kukoricás szélénél gurította fel.
EZ MÁR SZÓRAKOZÁS VOLT. A kutya megszagolgatott egypár üregi lyukat, jelezte, hol van otthon a lakó, bement a görény ugrott a nyúl, dirr-durr, s a nyúl épségben távozott.
Később, egy másik alkalommal csatlakozott hozzánk Miklós, akinek voltak némi tapasztalatai már vadászgörénnyel. Meg aztán Miklós amúgy is nagyon ért az állatokhoz, jó megfigyelő, türelmes. És hogy tud ásni! E képességének nem egyszer hasznát vettük, míg ki nem alakultak valamelyest a módszereink. E vadászati nemnek ugyanis, Dini szerint, alig van magyar nyelven irodalma. Ami van, azt ő tanulmányozta, okosodtunk is belőle, de nem eléggé. A többit tanulgattuk a magunk kárán.
Ez úgy hangzik, mintha balsikereink bánatossá tettek volna. Pedig nem! A megismerés mindig gyönyörűséget okoz. Márpedig itt két állatfaj természetét, szokásait volt módom apránként megismerni. Mert mit tudtam az üregiről – s hadd tegyem hozzá: mit tudtak négyesünk nálam sokkal tapasztaltabb tagjai? Üregben lakik, rágcsál, főleg hajnalban és alkonyatkor jön ki a várából, de szép napos időben, háborítatlan helyeken, magas fűben, gazban, fiatal fenyvesben, kukoricásban napközben is elhever. A vadászgörényről még ennyit sem tudtam. Általában. Mert az általános ismereteken felül itt már egyéni ismeretre is szükségünk volt, mivelhogy Misi merőben más természetűnek bizonyult, mint Maca.
BALSIKEREINK LEGFŐBB FORRÁSA eleinte az volt, hogy nem találtuk meg az üregit. Mert hiába kerestük ki a szemlátomást járt lyukakat, ha lakójuk nem volt benne. Márpedig vadász terrier nélkül megállapítani, hogy otthon van-e a keresett, igen bajos. Bizony, az első néhány alkalommal vajmi szerény eredménnyel zártuk a napot. Imádkoztunk is útközben Diána istenasszonyhoz, hogy végre mosolygós orcáját fordítsa felénk, ne ülepét – bár Dianát csinos fiatal nőnek képzelvén el, némi vita támadt közöttünk, hogy mely testrészeit tekinthetjük kegyes jóindulata kifejezésének.
A legkézenfekvőbbnek az tűnt, hogy az üregi várak környékét lehajtjuk, mielőtt a görényeket munkába fogjuk. Abban a reményben, hogy az üregi beugrik a várába, illetve még kin a szabadban meglőhetjük. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mint egyszemélyes hajtósereg, elévülhetetlen érdemeket szereztem ezeken az „előhajtásokon”. Kölcsönkapván Miklós botját, bevonultam a kis fenyvesekbe és bősz „Ne nyúl, ne” kiáltással ütögettem a fák törzsét, Miklós és Józsi bácsi nagy derültségére. Viszont nemegyszer az volt az egész napi zsákmány, amit így hajtás közben lőttek a puskások. Mert a várakból vagy nem ugrattunk nyulat, vagy ha egyet-kettőt mégis ugrattunk, a sok várakozásban elfigyelmetlenedett puskások elhibázták.
Aztán egyszer végre ránk ragyogott a diánai mosoly. Rengeteg üregi lyukra bukkantunk egy garádban.
EGY ÉLETÜNK, EGY HALÁLUNK, beengedtük az első lyukba Misit. Sokáig nem történt semmi. Misi néha kinézett valamelyik lyukon, aztán visszament. Kezdtük már érteni a görények viselkedését: ha éppen csak kidugják képüket a különböző lyukakon, akkor van benn nyúl, azt csapázzák. Egyszer aztán előttem dugja ki a fejét valami szürke állat egy villanásra…”Valami van itt” mondtam suttogva. „De azt hiszem nem nyúl. Lehet, hogy vadgörény volt.” A társaságon szorongás vett erőt: a vadgörény gyakran megöli szelídített rokonát. De nem soká tartott a feszültség. Ugrott az első nyúl, ezt Józsi bácsi, a másodikat Dini tartóztatta le. Aztán előjött Misi s a garád aljában a fű között kezdett bóklászni. Visszatettük a ládába, mentünk a következő várhoz. Ide macát engedtük be. Hamarosan ugrott az első nyúl. Aztán a második, a harmadik, a negyedik. Aztán szünet következett. Maca vagy húsz méterrel arrább dugta ki a fejét: most láttuk, milyen hatalmas építmény ez a vár. Lehetett vagy huszonöt kijárata. Meg akartuk fogni Macát, nem hagyta magát, visszament és kiugratott még egy nyulat. Megint meg akartuk fogni, megint visszament, megint ugratott egy nyulat. S aztán a hetediket is. Meglőttünk a hétből négyet. Mentünk a következő várhoz, aztán a következőhöz. Mindegyikben találtunk üregit, volt amit meglőttünk, volt amit elhibáztunk.
Ettől fogva Diána, ha nem is szélesen, de ránk-ránk mosolygott. Vagy mi okosodtunk. Megtanultuk, hogy – legalábbis ebben az időszakban februárban, márciusban – nem érdemes olyan üregi lyukkal próbálkoznunk, amelynek négynél kevesebb kijárata van – hacsak nem láttuk beleugrani a kis nyulat. Mintha ezek a kisebb lyukak amolyan út menti pihenőhelyek, vészmenedékek volnának, nem állandó tanyák. Megtanultuk aztán, hogy nem érdemes örülni a nagyon frissen kikotort homok halomnak: párzási idő lévén, ezeket talán fialásra készítik elő a nyulak s nem laknak meg benne.
MEGISMERTÜK A GÖRÉNYEKET IS. Misi volt a higgadtabb, s a kezelhetőbb. Kézzel is meg lehetett fogni, nem harapott. Többször kinézett a lyukból, talán a nyúl nyomán, de talán, mint félig domesztikált állat, kontaktust tartani a gazdájával.
Amíg volt nyúl a lyukban, hamar visszafordult. Ha nem volt hajlandó visszamenni, hanem a fű között kóricált, már pakolhattunk is: üregiék nem tartózkodtak otthon. Délutánra azonban Misi rendszerint elfáradt és vonakodott bemenni a lyukba, még ha volt is benne nyúl. Miatta nem sokszor kellett ásnunk. Nem lefojtani, hanem kiugratni igyekezett a nyulat. Hívásra többnyire előjött, csak néha fordult elő, hogy lefeküdt pihenni benn a lyukban.
Maca merőben más volt. Vérszomjasabb. Gyakran ugratott ki nyulat, amelynek tarkóját vagy hátát össze-vissza marta. Hiába kötött csengőt Dini a görényei nyakába, Macának mégis sikerült minduntalan valami végkürtőbe beszorítania áldozatát s aztán várhattuk, mehettem a kocsihoz ásóért, lapátért. Miklós megfigyelőkészségének és türelmének köszönhettük, hogy egyre kevesebbszer kellett ásnunk. Rájött ugyanis, hogy akár nyulat fojtott le, akár pihen a görény, egy óra múlva valószínűleg kijön. Az ásás pedig legalább egy órát vesz igénybe és sokkal megerőltetőbb, mint a várakozás. Miklós tehát odaült az üregitanya főbejáratához s türelemmel várt. Ha megjelent a görény, Miklós kapargatni kezdte a görényláda dróttetejét – ezzel szokta Dini az állatait etetésre ládába hívni. Mi közben elmentünk cserkészni s mire Miklós jelezte, hogy megvan a görény, rendszerint egy-két üregivel gyarapodva tértünk vissza.
HA PEDIG A TÜRELEM SEM HASZNÁLT, akkor beküldtük a másik görényt az első után. Ez rendszerint amazt is kimozdította pihenőhelyéről; féltékenységből-e vagy más okból, hamarosan megjelent ő is a bejáratnál. S akkor kezdődhetett a ládakaparás és Dini csábbeszéde: „Maca, gyere Maca. Aranyos kis Macuska.” Mert hiszen csaknem mindig Maca volt az, akit Miklósnak ki kellett böjtölnie.
Ha ez sem használt, akkor jött az ásó. De sokkal, sokkal ritkábban, mint eleinte. Jó mulatság ez az üregizés! Még nekem is, puska nélkül. Odaállok az üregivár főbejáratához, középre, hogy ne zavarjam a puskásokat a lövésben. Intenek, hogy készen vannak, kinyitom a ketrec ajtaját, a görény lassan, óvatosan szaglászva, néha szinte kelletlenül kijön, végigszimatolja a bejáratot, aztán eltűnik. Felemelem az ujjammal, jelzem, hogy kezdődik a mulatság. Állva vagy lekuporodva figyelek, Aztán egyszerre tompa, dübörgő hang hallatszik a föld mélyéből, hogy ez a hang mitől van, az üregi ellenségriasztóul toppant-e, mint a mezei nyúl, vagy rohangálnak, küszködnek, nem tudom. De füllel követem a hangot, s közben ujjammal lefele böködve jelzem, hogy ott a nyúl.
Aztán kivágódik a kis nyúl a lyukból s megszólalnak a puskák. Általában számon tartom, hogy a puskások hány nyulat hibáztak el s hányat lőttek meg, s a vadászat végén elébük tárom zord statisztikámat, mert e nélkül netán elbíznák magukat.
Nem egészen méltányos eljárás, bevallom, mert nem könnyű a lyukból kiperdülő kis nyulat buckák, gaz, fák, bokrok között meglőni.
AMELLETT MINDIG TÖRTÉNIK VALAMI, ami fokozza a mulatságot. Miklós megspriccel egy nyulat, s a nyúl beugrik a várába. Beengedjük a görényt, egy idő után a nyúl nem bírja tovább, kipattan, mire Dini és Józsi bácsi felkapja a puskát, már benn van a másik lyukban. Aztán megismétli a mutatványt. „Nézzétek, az Imre, hogy röhög”, mondja Miklós. Hogyne röhögnék, roppant komikus látványt nyújtanak a hoppon maradt puskások.
Máskor ők röhögnek rajtam. Ha az üregi vár egyik-másik kijárata a fenyves sűrűjébe nyúlik, ahol lőni reménytelen, lehálózzuk. A hálókat én figyelem, s ha beleugrik a hálóba a nyúl, úgy vetődöm Miklós szerint, mint Grosics fénykorában. De valahogy ez a vetődés mégsem lehet olyan kecses, mint a hajdani „fekete párducé”, mert talán még a szeizmográf is kileng egy kicsit Pest megyében.
Volt úgy, hogy kuporogtamban a kezem mellett dugta ki a fejét a nyúl egy fűcsomóval takart nyílásból, s meg is fogom kézzel, ha nem éppen cigarettámat emelem a számhoz – ami újabb ékes és ritka bizonyítéka a dohányzás ártalmasságának. Bár vadásztársaim, akik aznap derekasan hibáztak, mintha nem nagyon bánták volna, hogy a mutatványom nem sikerült. Legalábbis Miklós azt mondta: „Képzeld el, mit hallgathatunk mi a lövési tudományunkról, ha az Imre kézzel fogja ezt a nyulat.”