Vajda János: Vasárnapi puskászat

Vajda Jánosról, a neves költőről, az irodalomtörténet is számon tartja, hogy vadászott, de vadászati témájú műveit nem gyűjtötték össze. Műveinek kritikai kiadása során – nyilvánvalóan elkerülte a kutatók figyelmét – kimaradt a Vadász- és Versenylapban 1874-ben (31. szám 242-245. old.) megjelent vadászrajz a kötetéből. Közlésünk így egy kissé irodalomtörténeti csemege, hiszen egy teljesen elfelejtett Vajda-írást olvashatnak. Az irodalmi értékén túlmenően, számunkra azért is értékes ez a vadászrajz, mert olvasmányosan, de ugyanakkor a tényekhez ragaszkodva mutatja be a múlt század hetvenes éveiben a Velencei tó világát.

Gárdony, szeptemberben
„Bizony, csak bölcsen cselekedte az Isten, hogy a nagy városokat mind a nagy folyók mellé terelte.”
„És pedig a mi Budapestünket illeti, annak is a legkedvezőbb pontjára” – toldhatom meg az egyszeri naiv pásztor fönnebbi ötletét – „egyebek közt még a vasárnapi vadász szempontjából is.”
Mert valóban nem tudom – bár eleget forgattam az ide vonatkozó könyveket, s lapokat – van-e nagy város a két világrészben, melytől másfél órányira ennyire kényelmes, ennyire vad bő, tehát ennyire élvezet dús vadásztér léteznék a közlekedés azon előnyeivel egyetemben, mely szerint az ember még fél hétkor a főváros egyik kávéházában reggelizhet, a pályafőn egykét hírlapot is a zsebébe dughat, esti kilenc órakor már meg ismét a fővárosban vacsorálhat, és saját szokott agglegényi, vagy hitvesi ágyában álmodozhatik az átélt nem mindennapi élményekről…
Ez valójában helyesen van kigondolva.
Hiszen a nagy városok környékén legalább 5-6 mérföldnyi távolra körös-körül úgy ki szokta irtani a városi puskások légiója a négylábú és szárnyas vadak minden faját, hogy a fővárosokkal szomszédos helységek határain az élő vad már csak az emberek képzeletében él. Részemről egy nyári félévet pár évvel Rákospalotán töltvén, ott az egész idő alatt még csak ürgét se bírtam fölfedezni.
Milyen különös szerencse tehát, hogy Budapest a szép szőke Dunának éppen azon pontjához van terelve, ahonnan másfél órai vasutazás után, ami háromnegyed órai amerikai sebességnek felel meg, egy oly kis nádas tengerhez ér az ember, mint a mi Velencei-tavunk, melynek sík vizén már a vagon ablakából a szárcsák óriási fekete köpönyegét pillanthatjuk meg, s alig várjuk, hogy a vonat megállapodjék, s kivált azon esetben, ha előre sürgönyzünk, a készen váró csónakba ülve azonnal munkához foghassunk.
Valóban, itt minden úgy van, amint a legjobban van.
A vonat megáll közvetlen Gárdony falu és a tó között. Ez utóbbi csak éppen annyira a pályától, hogy a part közelében úszkáló szárnyasok el ne ijedjenek a robogó vonattól.
A vendéglő balra egy puskalövésnyire van. Ide beküldvén fölösleges holminkat, negyed óra múlva már a tó sík vizén haladunk.
A szárcsasereg fölkerekedik, s legföllebb egy-egy lépésnyire, hogy aki nagyon bízik fegyverében, vagy nem törődik a kudarccal, kísérletképp utána eressze öregebb töltényeit. De hajósunk bíztat, majd jön még jobban is. Ne bántsuk.
Egy kis negyedóra múlva a Dardanellákhoz érünk.
Ez többnyire egy vagy két jó puskalövésnyi szélességű tószoros, két roppant víztükör kapuja, melyen bujárok, szárcsák szoktak átevezni; s itt a csónakot a nádas közé tolja a hajós, olyképpen, hogy a csónakot egy arasznyi nád födi el a vad éles szeme elől, de amelyen át a vadász égis kényelmesen kikandikálhat, és lőhet az előtte úszkáló madarakra.
Itt kényelmesen leülhetsz, pipára gyújthatsz, nyugalmas időközönként szóba eredhetsz a hátad mögött leselkedő hajósoddal.
-Úgy tetszik, mintha az idén kevesebb volna a vad, mint tavaly – jegyzed meg.
-Kevesebb – mondja halkan a csáklyás -, mert ez idei tavasszal a víz igen nagy volt, hogy a torzs ki se látszott sok helyütt, nem fészkelhettek; …de nini, amott jön egy öreg bujár, ne tessék még lőni, mert fia is van, majd az is felbukik mindjárt, aztán…
Csakugyan. Egy ölnyi távolra fölbukik a másik, s szembe mennek egymással. Mikor összeérnek, az ingó nád tetején át odapörkölsz – bravó! Ott marad mind a kettő.
A kezdet nagyon jó. Negyed óra múlva megint egy vén bujár minaretkarcsú nyaka tűnik fel. Ez is megvan, de gyanúsan vergődik a víz színén sokáig. Nem fog elbukni? …soha többé föl nem jövendő? A tapasztalt csónakos egy darabig nyugtalanul kíséri mozdulatait, s megjegyzi, miszerint nem tetszik neki, hogy őkelme nagyon nyújtogatja a nyakát. Biztosság okáért nem ártana még egyszer ráereszteni, mert bizony még elbukhati.
Eh bin! Durr! No de most már nem mozdul többé.
A három darab löveményt csónakba szedjük, s más vidékre térünk.
A városi ember úton vidéken egyre ehetnék. A csónak orrából harmatos fű közül előszedjük a somogyi tarisznya rejtelmeit, egyet húzunk butykosunkból, megkínálva csáklyásunkat, s azzal ismét „igazodj! vigyázz!” a jelszó, mert a nagy víztükör színén bujarazni kezdünk, s ez a legnagyobb gyorsaságot kívánja. Itt ugyanis már csak „kapásból” lehet bujarat ejteni. Amint e madár nyaka a csillogó habok közt fölmerül, azonnal lőni kell, mielőtt még szemeit jól kinyitván, s pilláiról a vizet lerázván, jól körültekintene, mert ha csak egy pillanattal késünk, a vad észrevesz, és úgy lehet, éppen azon pillanatban bukik el, s elhibáztuk. Ami gonoszabb eset, mintha éppen rá se lőttünk volna.
A fiatal bujárok bátrabbak, azaz hogy voltaképp csak tapasztalatlanok, kevésbé gyanakodók, kivált még augusztus, szeptember hónapban, mikor még nem voltak „tűzben”. Egy-két puskalövés után ők is óvatosabbak. Egy ilyen gömböc bujár oly bátran halad előtted, hogy szinte tűnődöl, nem láttani csalódás-e a közelség? Ha egyik csövedben apróbb sörét van, ezzel kockáztatod a lövést.
Az öregek azonnal elbuknak, ha elhibáztuk vagy későn vettük észre. De a jártas hajós gyakorlott szeme megjegyzi, merre bukott le fejjel, s aztán arra fordítja csónakja orrát, s a bennülő vadásznak csak főleg a csónak orra irányában kell vigyázni, mert rendesen ott bukik fel újra a bujár.
Ez a „bujarazás” különben csak akkorra való, ha már dél felé, midőn egyébként is kevés vadász zavarja a kacsákat, ezek kevésbé kavarognak, és nem igen akad egyéb lőni való.
De van még előbb egyéb mulatság is.
Ritkás, hínáros, sásas részletekbe bujkál veled hajósod, kinek szenvedélye és bravúrja az, hogy minél több vadat találjon és lövessen veled. E helyeken tanyáznak leginkább a szárcsák. Ha nagyon gyakorlott szemed van, akkor a sás közt úsztában is lőhetsz az ott legelésző szárcsákra, de ha fölrebbennek, hátul s keresztben vagy rézsút könnyű lövés esik rájuk.
Fiatal kezdő lövésznek, ki tanulni akar, ennél sikeresebb lőgyakorlati iskolát nem ajánlhatok. Ez sokkal jobb, mint a fürjezés és foglyászat, mert kevesebb fáradtsággal jár, és sokkal több lövéshez juttatja, amellett, hogy a sörét vágása a vízen és a nád közt rendesen kimutatja, hogyan hibázta el a vadat, jobbról-balról, elölről vagy hátulról-e?
De még azért is legjobb ez kezdetnek, mert a kezdő lővadász leggyakoribb hibája az elhirtelenkedés, és ezt a fogoly lármás, gyakran váratlan fölrebbenése, a fürj röptének csavarszerű ingadozása, gyors eltűnése, ennél fogva a kényszerű sietség csak fokozza.
Míg itt az ember szinte hozzászokik a vadnak már a lőtávolon kívüli megpillantása által a nyugodt célzás és számításhoz, a láz mérsékeltebb, s bátran állíthatjuk, hogy a vízi vadász hidegvére néhány Reoműr fokkal kétségtelenül közelebb áll a szemponthoz, mint a szárazi, vagy éppen a havasi vadászé, kinek érverését azontúl még a hegymászás hevítő fáradalma is gyorsítja.
És mindig csodálkozom, hogy e vizeken aránylag ily kevés távoli jövevényt találok. Azt, hogy gazdag brittek az amerikai prérikre utaznak, pusztán vadászszenvedélyből, kevésbé találom meglepőnek, mint azt, hogy ide, kivéve néhány fővárosi puskást, a távolabb megyék jobb módú szenvedélyes vadászai nem igen tartják érdemesnek ellátogatni.
Ismerem a haza különféle rokoni tájait, de mondhatom, hogy vízi vadászatra ennyire alkalmas, ennyi előnyt nyújtó helyet nem találtam. Ehhez sem az Ecsedi láp, sem az alföldi mocsárok minden vadbőségük dacára sem hasonlíthatók. Ahol gázolni kell, amellett, hogy roppantul fárasztó, sokkal kevesebb esélyt nyújt az ingovány.
Ha valamikor Budapest Londonná lesz, azt hiszem, magam féle közönséges sitoyen többé nem részesülhet e szerencsében, mert fejedelmek, hét és kilenc ágú koronák tulajdonosai kiárverelik innen a szegényebb nyárspolgárt. Azért hát csak vegyük ki részünket belőle, amíg lehet, s folytassuk a munkát.
De íme, szétnyílnak a vénasszonyok nyarának égi rózsafüggönyei, s a tündöklő szeptemberi nap maga is fürödni merül a vakítón csillogó víztükörbe. A távol parti falvak tornyaiban megcsendül a vidám déli harangszó: menjünk kifelé – rebus bene aut quasi gestis – ebédelni!
De még pro coronide is egy oly gyönyör, s hevélydús jelenet várakozik reánk, minőben csak e vizeken részesülhetünk.
Egyik kellemes sajátsága e helynek, hogy a szárcsák megszámlálhatatlan sokasága leginkább a tó szélén a nagyobb víztükörben szeret csoportosulni.
Valahányszor kifelé megy az ember a tóbul, rendesen összebeszélés nélkül összevárja egymást két-három csónak vadász.
Itt aztán igazán végén csattan a mulatság.
Ha egy kis szél lengedez, ennek számításba vételével, mivelhogy a szárcsák óriási fekete köpenyege rendesen szélnek kerekedik föl, úgy intézi dolgát két-három csónakász, hogy a szárcsa-legiót bekeríti, s mikor aztán kelédeznek föl, rendesen ugyan jó távolra, de mégis akad egy-kettő lövésre, s ha ez alkalomra az öregebb szemű töltényről nem feledkezhetünk el, itt a legszebb versenylövések esnek, s az ismeretlen vadászoknak alkalmuk nyílik a fegyverre és birtokosára rögtönzött egy-egy hízelgő bókkal bevezetni az ismerkedést, és megkötni az egybe kész benső vadásztársi barátságot.
Az ebéd utáni néhány pihenő óra aztán persze az élmények elbeszélése alatt tündérvilági sebességgel és élvezetekkel röpül el.
Estefelé aztán ismét csónakba szállunk, s elmegyünk jó helyre „elállni”. Ez egy lehető legnagyobb víztükör közepette zöldellő kis nád szigetecske, éppen annyi, hogy jól elfödjön csónakostól. Ezek az esteli leshelyek, melyek választásánál uralkodó szempont az, hogy a lelőtt kacsa körös-körül sima víztükörre, és ne a nádasba essék, ahol egyáltalán meg nem található.
És már most következik a magasabb feladat, a röptében lövés, az igazi lővadász bravúrja, mert hiszen álltában a fűzfapuskás is csak találhat.
Azonban a húzás ezúttal e helyen megfoghatatlanul gyér. Messze, Sukorónál vonul néhány nagyobb füzér (ez a szó lúdra, kacsára, mivel inkább egymás után röpülnek, tán alkalmasabb, mint a folt, mely ismét a fogolyfélére találó), fejünk fölött is vonulnak, de szörnyű magasan. Már-már tünedez reményünk, hogy ezúttal nem lesz szerencsénk, mert a húzás titka kitanulhatatlan: a legtapasztaltabb vadász, halász előtt ennek szeszélye olyan, mint a lutri, melyhez semmi ésszerű okoskodás nem vethet.
Egyszerre azonban mint valami élő távirat vágódik el sürgönyszerű sebességgel négy-öt csörgő-kacsa, jó magasan, de keresztben előtted: a másodikat célba veszed – durr! – a kacsák haladnak, már azt hiszed, nem találtál, midőn egyszerre mintegy százlépésnyire kiválik az egyik, s rézsút lekalimpálózik a tágas víztérre, melyen még a lefejezett nap vére piroslik. No, csak hadd maradjon, nem megy az el, mert nem szárnyazva lett, szél nem fúj, a hullám sem viszi el. Majd hazamenet fölvesszük.
A szúnyogtábor megátalkodott rohamai ellen harmadszor töltöd meg pipádat, s ennek krupp-öble szüntelenül ontja a füstgomolyt, midőn egy magános réce húzódik el jó lövésre előtted: fél ölet adva előre neki, rágyújtasz, ez is levágódik.
-Teringette! – kiált föl csónakosod, s úgy örül, mint ha ő maga lőtte volna.
A szúnyograjon már a füst se fog, a homály egyre tömörebb: „este van, este van, ki-ki nyugalomba”: már hazamenetelre gondolsz, midőn egy, csapat kacsát csak akkor veszesz észre, midőn éppen a fejed fölött suhog el, sebesen, mintha ágyúból lőtték volna ki…Jól tudva bár, hogy függélyesen fejed fölött repülő madárra nem lehet biztosan célozni, mert elejébe kell rántani a csövet, s ettől nem lehet látni a vadat, mindamellett hirtelenében – puff! – gondolatomra kisütöd fegyveredet, hogy – hübele balázs, hátha lovat ád Isten, – illetőleg kacsát: de biz azok szépen tova mennek, s te örülsz,hogy a függélyesen fölfelé lövés hanyatt ki nem taszított a csónakból. Meg kellett volna fordulnod hirtelen, s utánuk lőni, régi vadász szabály szerint, de már erre nem volt idő. Tehát egyet hibáztál is, de legalább a kifogás alapos.
A lövemény összege 11 darab, ki a partra, ahol már adva a „jel”, s néhány perc múlva eléd röfög a tüzes parázs szemű szörny, mint egy mesebeli fekete vadbivaly, vezetve maga után a robogó vagoncsordát: belököd magad egynek a hasába, és pontban háromnegyed kilenckor a budai pályafőn, fél óra múlva szokott éttermedben vagy, s meséled el hatalmas adag bifsztek s pilseni sör mellett az átélt csodákat, szánalommal tekintve az olyan szegény filiszter asztaltársaidra, kik azt már rendkívüli élménynek tartják, ha a Városligetbe rándulva 28 fok hőségben, tüdejükben, gyomrukban s ruháikon legalábbis egy fertály mázsa úti porral térnek éji szállásaikra.
Íme, körülbelül ilyen egy „vadásznap” a velencei, – illetőleg gárdonyi vagy dinnyési vizeken.
Egy kissé bánt ugyan a vadászféltékenység, s ha még őszintébb akarok lenni, az irigység, hogy mért árulom el e fölséges vadászédent a profán nagy világnak, de másfelől vígasztal a gondolat, hogy hiszen – fájdalom – már én aligha érem meg, hogy Budapestünk bár csak Párizzsá legyen? és ha megérném, ez még is lenne akkora hazafiúi öröm, hogy kárpótolhatná az édenbőli kizáratásomat, ha ugyan még akkor reszkető agg kezek, a homályosuló szem képesíthetnének is élvezetre.
Azért hát, ha nem tartja fölöttébb unalmas fecsegésnek az egészet, adja át Szerkesztő Úr az „őrült elefántok” taposó malmának, mint ahogy Dickens a nyomdai gőzgépeket elnevezte.