Szalay István: Vértelen vadászat

Az öreg Rátkai már egy hete járta a falut és toborozta az embereket. A nyúlbefogó háló már két napja megérkezett és a társaság tagjai rendbe hozták a ládákat is.
-Csak ne lágyuljon az idő, – sóhajtozott Rátkai és álmaiban már maga előtt látta az ezer nyulat, amint elindul velük a vonat messzi országok felé.
A befogás előtti délután érkeztek az öreg lakására.
-Jó, hogy jön, – lelkendezett a felesége. Ezzel az emberrel már egy hete nem lehet szót érteni. Izgatottan járja a házakat, vitatkozik a traktorosokkal és beleköt még az élő fába is.
-Miért ez a nagy izgalom Miska bácsi? Ahogyan magát ismerem, nem lehet itt a befogás körül semmi hiba.
Rátkai nem szólt, csak betessékelt a szobába, és amikor ketten voltunk, akkor beszélt:
-Nem értenek ehhez az asszonyok! Ne is hallgasson rá, mert úgyis a magáét fújja.
A kerti lugason termett szőlő borát hozta be az öreg vadőr és azzal koccintottunk.
-A szerencsénkre! – emeltem a poharat.
-Az ezer nyúlra! – csettintett ő a nyelvével és fenékig itta az otellót. Másnap hajnalban, – nem sokkal virradat után – két autóbusznyi ember – egész kis hadsereg – csoportosult közvetlenül a hármas út mellett. A távoli szürkületben Zetorok zúgtak és hozták a kellékeket. A hálót, a karókat, a nyúlbefogó ládákat, a bunkókat, a fülcsipeszt, a szöget, a kalapácsokat, egyszóval mindent, ami csak szükséges a szakszerű befogáshoz.
-Szénát hoztatok-e? – kiabálta túl az öreg Rátkai és Zetor hangját és megnyugodva vette tudomásul, amikor a bálákat ledobálták a pótkocsikról.
Mire megvirradt – szépen, csendesen havazni kezdett. Mint kiszakadt párnákból a pelyhek, sűrűn libbentek a hópihék és fél óra alatt átöltöztették a határt. A csendes hóesésében a vadászmester kemény, parancsoló hangját hallottam:
-A hajtók a traktorok jobb, a vadásztársaság tagjai a gépek bal oldalán sorakozzanak!
Hetvenkét ember, két Zetor és azok vezetői láttunk munkához. Az elnök vázlatot vett elő és a vadászmesterrel történő rövid tanácskozás után elindultunk, hogy felállítsuk a több száz méter hosszú hálót. Fél óra múlva már, mint egy begyakorolt hadművelet haladt a munka.
-Ne feszítsd annyira azt a hálót – hallottam egyszer az öreg Rátkai kiáltását, aztán a vadászmester adott itt is, ott is utasításokat.
-A kukoricás sarkánál egy fél fordulatot hajlítsunk rajta.
Nyolc óra tájban teljes hosszában állt már a háló, és valamit csendesedett a hóesés is.
-Hajtásra sorakozzunk fel vadásztársak! – hangzott a csonttorkú vadászmester szava, és úgy igazította, hogy négy-öt hajtó közé mindig beosztott egy vadászt, a társaság tagjai közül.
-Ti különösen ügyeljetek és irányítsátok a hajtókat!
-Nem lesz túl nagy a kör? – kíváncsiskodott valaki, de aztán ahogy a csendesedő hóesésben kirajzolódott az egész „frontvonal”, válasz nélkül is megnyugodott.
-A hálófigyelő és a nyúlbefogó emberek vegyék magukra a fehér köpenyt, – hangzott egy újabb kiáltás.
-Hol vannak a köpenyek?
-Valahol a ládák alján. Éjszaka még nem esett, azt hittük, nem kellenek.
Nem sokkal később minden egyenesbe jött, és a hálók mögött lapuló nyúlbefogók úgy beleolvadtak a havas földdel, mintha hóbuckák lettek volna.
Egyetlen lövés csattant, és a jelre megindult a hajtósereg. Az őszi mélyszántásban orra bukott egyik-másik gyakorlatlan hajtó, de azért kiabált:
-Nézzetek! Ott szalad kettő is.
-A keservét neki! Innen ugrott fel a lábam elől…
Az első hajtás vége felé elállt a havazás és óvatosan bár, de kikandikált a nap egy felhőfoszlány mögül. Így, hogy a fény bearanyozta a havas tájat, feltárult az egész arcvonal. Jól látszott a háló cikcakkos vonulata és a hetvenkét ember, mint egy kis hadsereg mozgott a „hadszíntéren”.
-Ott egy nyúl!
-Itt is fut három! – kiabált valaki és nagyot suhintott botjával a tavalyról ott felejtett napraforgókóróra.
És a nyulak eszeveszettül futottak előre, vértelen bukfencet vetve az őket váró hálóban.
-Gyorsan fogd fülön! Vigyázz, mert szétrúgja a hálót…Jön a másik is. Most vigyázz! Gyorsan a ládákba!
A hajtás utolsó negyedórájában a tetőpontjára hágott az izgalom. Ilyenkor már mindenki lát mindent. A hajtók is tudják, érdemes volt-e annyi kilométert gyalogolni, a fogók is serénykednek, és ha netán egyik-másik ügyetlenebb kezéből kicsúszik egy nyúl, úgyszólván egész nap nem ússza meg cukkolás, csipkedés nélkül.
-Milyen ember vagy te János? Még egy buta nyúl is túljárt az eszeden?
Az első hajtásban a jobb szárny dolgozott jobban, pontosabban az akácos felőli rész. Itt annyi volt a nyúl, hogy a fogókhoz segítséget kellett küldeni a tartalékból. meg is szólalt az URH adó-vevő.
-Három embert küldjenek gyorsan a jobb szárnyhoz! Jönnek a nyulak, ember meg sehol…
-Miért nem jön már a segítség? Értsétek meg, visszatörnek, és többet sosem látjuk őket…
Mire befejeződött az első hajtás, bizony már a téli nap is elég magasan járt az égen. Az elnök Gaz-kocsival végig szaladt a háló mentén és gyorsan összeszedte a jelentést.
-Százhetvenöt nyúl! Ennyi az első hajtás eredménye.
Amíg a ládások dolgoztak, plombáltak, takarmányt raktak be a nyulaknak, szögeztek, addig a hajtók tele szájjal nevettek élményeiken.
-Láttam egy hatalmas rókát. De az nem ment a háló felé.
-Majd rá is sor kerül a körvadászaton – bizakodott valaki és nagyot nyelt a meleg boros teából.
Szakszerű, körültekintő munkát igényel a külföldre induló nyulak „csomagolása”. A nézőknek bőven jut idejük diskurálásra. Egy kedves vendég a tagok foglalkozása iránt érdeklődött, így kapásból felsoroltam neki is a „listát”: mozdonyvezető, orvos, dohánygyári mérnök, tsz-tag, asztalos nyugdíjas, fogtechnikus, bányász…
Az elnök szavát hallottam messziről, még továbbról pedig a vadászmester kiáltását hozta felém a szél.
-Iparkodjunk, emberek, mert estig még be kell szorítanunk két hajtást!
Aztán ismét – csendes hóesésben – újra felsorakozott az arcvonal, folytatódott a vértelen, de nagyon hasznos és kifizetődő vadászat.
Este a vasútállomás felé vitt az utam és benéztem a restibe is. A legnagyobb csodálkozásomra az öreg Rátkai ült a fehér abrosz mellett és rendelt:
-Sört kérek a fiúknak! De rummal!
Amikor meglátott kiderült az arca.
-Mit szól hozzá? – húzta ki magát büszkén. – Egy hét alatt ezer nyúl. Még ráadást is adtunk ötven darabot. Azóta már ki tudja, hol fütyül velük a vonat?
Nem nyugodott meg, amíg be nem ültem a körbe, ahol sok-sok vadászemlék került elő.
Amikor elköszöntem, az öreg Rátkai a nyomomba szegődött.
-Egy szívességre kérném! Szóljon be a feleségemnek és mondja meg neki, hogy iparkodom majd haza, de nekem itt az állomáson most egyelőre nagyon sürgős és nagyon fontos a dolgom…
-Szívesen megteszem, – válaszoltam és parolára nyújtott dolgos tenyerét olyan keménynek éreztem, mint a fagyos föld, a szívét meg olyan puhának, mint a frissen hullott első hó…